Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

a kötelet a kukán köti meg. Először balkézzel lefogja a kuka gamóját, jobb kézzel pedig állandóan húzva, rátekeri a kuka kihegyezett végére, egészen az elágazásig. Két-három csavarás után a kötél már nem ereszt, és a kuka kampójára a kötelet egyszerű hurokkötéssel ráerősíti. A másik kötél meghúzása hasonlóan történik. Az így megrakott kocsival most már indulhatnak a szérűskertbe. Ha a hordás fogadott kocsin történik, akkor az aratók a kévéket — mint máshol is említettük — hárommarkosra kötik, miután a szállításnál hagyományosan mindig keresztszámra szoktak egyezni. A keresztek fölrakása fokozatosan a föld belsejébe haladva történt, mert így a folyton hosszabbodó keréknyomokon a lovak könnyebben tudták a terhet húzni. A szántóföld és szérűskert között a távolságtól függően naponta 3—5 ízben fordultak meg a kocsik. Az egyik ember az utolsó kocsit mindig gyalog követte. Figyelte, hogy nincs-e baj a felrakott gabonával, így nem lazul-e meg a kötés. Az előző kocsit, kocsikat a következő kocsi hajtója tartotta szemmel. A gabonahordó emberek ilyenkor meleg ebédhez is hozzájutottak : a déli órákban, amikor esedékes volt egy újabb fordulás, a gazdasszony kiküldte a szérűbe garabolyba rakva, a levest köcsögbe merve nagyobbacska gyerekkel, esetleg, a maga személyében kivitte a szokottnál bőségesebb, félünneplős ételt. Nem tudjuk már milyen volt a Nátly Józseftől kaszornya néven megörökített ételhordó kantár. „Kaszornyába teszik az asszonyok a szántóknak, aratóknak és más mezőn dolgozóknak való ételes fazekakat és úgy viszik." Ilyenkor a lovak is ettek, pihentek. Egyébként siettek a munkával, mert nem szerették a hirtelen nyári zivatarok miatt a napokig készülő asztagokat. A simára nyesett, tisztára söpört tükrön mindjárt megkezdődik a kazalrakás, kazalozás, ritkább nevén asztagrakás, amely általában ellipszis alakjában történik. Kazalozás 552