Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A régi öregek nem szántottak halottak hetében, vagyis azon a héten, amelyikbe halottak napja esett. Hasonlóképpen nagypénteken sem. A szűzföldet öregek vadfőd néven emlegetik. Az először feltört, fölszántott legelőnek, nyomásnak, járásnak gyöptörés neve járta. A visszaemlékezések szerint olykor csak harmadik, negyedik évben vált termővé. Móricz Pál, a szegedi polgárélet hagyományainak ihletett krónikása elmond

20 egy régi szántási történetet: „még a német világban, a vén Sávay-tanyán, amelyet egyszer a betyárok megostromoltak, az eke elé fogta magát Sávay, Zsótér Tóni, a Maros utcai Kopasz hajósgazda, és még vagy egy pár más szilaj szegedi. Rettenetes átalkodottsággal felszántottak egy jódarab földet. Hogy pedig annál emlékezetesebb maradjon ez a szántás, vetőmag helyett ezüsthúszast, susztertallért szórtak a barnahomok friss barázdáiba. Vagy kikel, vagy pedig magva vész — mondotta Zsótér Tóni, s azután annak paraszti rendje-módja szerint elboronálták az esütpénzzel teleszórt szántást." A leírt esemény véleményünk szerint nagyon elgondolkoztató. Lehetséges, hogy egyszerűen csak jókedvű felsővárosi gazdag polgárok hirtelen támadó szeszélyéről, játékos ötletéről van szó. Másfelől azonban mégis érdemes fontolóra venni, hogy itt a járási szűzföldek feltörésének legelején vagyunk. Most indul meg rajtuk a komoly, verejtékes munkával a földmívelés. Számot kell tehát vetnünk annak lehetőségével, hogy itt mágikus téteményről, a földnek termékenységre ösztönzéséről is szó lehet, amelyet éppen a gazdának kell kezdeményeznie. A hányaveti jókedv mögött talán ősi varázsló hagyomány is rejtőzködhet. Sajnos, nem sikerült egyéb hasonló eljárásokról hallanunk. Ezek a rögtörő szegedi nemzedékek már régen elhaltak. Különben sem szívesen beszélnek olyan müveletekről, amelyek az anyaföld, jószág, család gyarapításának akár mágikus, akár szakrális eszközökkel való szolgálatára irányulnak. * Azt öreg röszkeiektől mindenesetre hallottuk, hogy a járások, nyomások feltörése háromszori, mindig fokozódó mélységben történő szántással történt. Első esztendőben csak rozs, árpa került bele. A szántásnak ősi eszköze az eke, amelyhez népünk számos mondát fűz.

21 Gajgonyáról jegyezte föl Kálmány Lajos, hogy amikor az Úristen a szántást eröndölte, olyan ekét adott, hogy magátú mönt, nem köllött hozzá ló. Aszonta az Úristen az embörnek, hogy ne bántsa, akárhogy is mén, ne nyúljon hozzá. Odamönt az ördög, lati, hogy az embör szánt. Aszongya neki: nem jó mén ez, nem mén az igenyösen, hanem fordídd erre, akkó lösz igényös a borozda! Az embör mögfordította az ekét, hozzányúlt, az eke mögállt, nem mönt. No aszongya az ördög, majd hozok én néköd olyan négy lovat, hogy mén. Hozott is az ördög olyan négy lovat, hogy az embör nem bírt velük: ördögök vótak, nem lovak. Az Úristen osztán émönt az embörhöz. Lati, hogy nem bir a lovakkal. Mind a négy lábát kihasította a lónak osztán csöndesebben möntek mindgyá. Akkor lőtt az ördögbű ló, nem is köll hinni a lónak, mert ördögbű van. A királyhalmiak úgy tudják, hogy mikor az Isten mögteremtötte az embört, ekét adott neki. Az eke magátú szántott. Aszonta az Isten: de mög ne üsd az ódalát. Odamén az ördög, kenyszöríti, hogy üsse mög, de Ádám nem ütötte. Odamönt az Isten: Jó jár az eke? Nemügön jó jár. Ide jár ëgy vörös embör, aszongya mindég, hogy üssem mög az eke oldalát. No jó Ádám, adok én neköd ëgy kötőféket, vágd annak a vörös embör20 Móricz P., A szegedi tanyák között. Magyarság 1924. szept. 7. 21 Kálmány L., Világunk alakulásai 32. 525