Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

teknyő a neve, amely a szarvval föl és le mozgatható. A teknő alatt a két szarv között is van egy-egy csúszófa. A hegyhúzó első részéhez kettős hámfa kapcsolható. Ebbe kell befogni a lovakat, korábban az ökröket, bivalyokat. Legtöbbször mégis két ló húzta, de olykor négy is. Ha ökröket vagy bivalyokat fogtak be, akkor leginkább hattal húzatták. Ezek egymásután párosával egymás elé voltak fogva. Manapság váltogatva több lovat szoktak befogni, de természetesen egyszerre két vagy három ló húz. Az igavonó jószágot legtöbbször vezetni kellett, az ökröket föltétlenül. Leginkább gyereket szorítottak erre a munkára, a neve ökörszöm volt. Mielőtt a hegyhúzóval dolgozni kezdtek volna, az egyengetésre szánt területet, ha kötöttebb volt, először megszántották, hogy laza legyen. Ha a hegyhúzó lehordta a megpuhított réteget, akkor újra szántották. A hegyhúzó egyszerűen működött. Elindult az iga, azaz a fogat, azon a területen, amelyet le kellett hordania. A hegyhúzó szarvánál álló ember körülbelül 10°-os szögben megemelte a szarvval mozgatható teknő felső részét, ami azután ékszerűen belehatolt a kiemelkedő, lehordandó homokbuckába, és homok túródott rá. Amikor a homoknak a teknőre rakodása olyan mértékű volt, hogy hátul leszóródással fenyegetett, akkor a szarvakat lenyomták, és így a teknő vízszintes helyzetbe került, vagyis megszűnt a telítődés. Elindultak a feltöltendő, mélyebb gödrös területre. A kiöntéskor a megrakott felületet a szarv segítségével először függőleges síkba emelték, majd hagyták, hogy teljesen átforduljon. Amint kiürült, a teknőt eredeti helyzetébe fordították, és elkezdődött elölről az egész munkafolyamat. Két-három talicska homokot tudott egyszerre a dombról a mélyebb helyre mozgatni anélkül, hogy a sokkal nagyobb fáradságot és időt követelő kéziszerszámokat, az ásót és kapát használták volna. Az is előfordult, hogy az erőltetéstől elszakadt a hám vagy az istráng, ezért ha mód volt rá, szívesebben fogtak ökröket a hegyhúzó elé. Ez utóbbi esetben az akácfából készült erős járom, meg a jól táplált négy ökör aztán bírta a terhet. Ha lovakkal dolgoztak, óránként váltogatták őket. Egy cigányteknőben az abrak is ott volt állandóan. Amíg két ló dolgozott, a másik kettő abrakolt. A kiskunsági, halasi futóhomokon az oda kirajzott szegediek szintén próbálkoztak a hegyhúzóval, de ezzel a tenger homokkal nem tudott szerszámuk megbirkózni. Új lakóhelyükön csak az aránylag simább területeken telepítettek szőlőt, a magasabb részeken akác- és nyárfaerdőt neveltek. Elmondhatjuk, hogy napjaink földgyalujának elődjét, a hegyhúzót megfelelő igaerő hiányában az ökrök és bivalyok eltűntével ott már nem tudták rendszeresen alkalmazni, de így is bámulatba ejtették vele az őslakos, kevéssé szorgos halasiakat. Alsótanyán mindenesetre még ma is használatos. Legutóbb az erődítésekkel kapcsolatos futóárkokat, gödröket töltötték föl vele. A bakityról is, hegyhúzóról is meg kell jegyeznünk, hogy nem volt minden tanyában. Csak a tehetősebbek rendelkeztek vele, és vagy munka ellenében adták kölcsön, vagy pedig esetleges javításba kellett belesegíteni. Használatáért olykor gabonát is kértek. A hegyhúzót a gazda irányításával kovács és olykor bognár készítette, mert a famunkát barkácsoló emberek is meg tudták csinálni. A kiválasztott és már simára egyengetett homokterület most már alkalmassá vált mezőgazdasági használatra, szőlőtelepítésre. 10 Adataink jelentős részét itt is Börcsök Vince készségének köszönjük. Távolabbi összefüggésekre is fölhívja a figyelmet Nagy D., A hegyhúzó. MFMÉ 1956. 519