Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A régi juhászok öltözetéről a viseletnél szólunk részletesebben. Itt csak Tömörkény István summázó leírását idézzük: „Mérföldnyire meglátszik (rajta) a juhász. A magas ünneplő kalap, a hátul fürtös haj, a százráncú gatya, a kecsegeorrú csizma, a pipa a hajlott megyfaszárban, a tarisznya." Ami a pipáját illeti, hallgassuk meg

93 ismét Tömörkényt: „Márton pedig megtömte pipáját, egy alacsony állású, komoly pipát, hajlított szárral, amely eszköz hasonlít a vadászokéhoz és a juhászgazdát különbözteti a bojtárral szembe, aki gyűrűceszárból füstöl, maga vágván a bokorról, maga sütvén ki a belét dróttal, s maga faragván meg alkalmatosra. Ez a takarékosság szempontjából van így, ami nem csak a szárra, de a taplóra is kiterjed. így rendes juhászember drágálja azt a bükkfataplót, amit a tót árul, hanem taplót maga csinál magának az ürömfű virágából, miután az erre igen alkalmatos." A juhász fölszereléséhez tartozott valamikor az iszák is, vagyis hasítás nélkül lehúzott, iszákra nyúzott birkabőr, amelyben a régi juhászok a szárított húst tartották. A lenyúzott birkabúr, jubűr, jübűr, báránybűr vevője különben vagy a szűcs, vagy pedig a bűrszödö zsidó volt. Öreg juhászok között akadtak, akik értettek a bőr cserzéséhez, kikészítéséhez, sőt ködmönt is szoktak belőle maguknak szabni. Hosszú kampós botjának, amellyel a kiszemelt, nyájban legelésző birkát lábánál fogva elkapta, juhászkampó, juhászgamó a neve. Dugonics említi a hozzá hasonló Juhászbot csillagképet is. Mulatságokhoz ott volt a báránybőrből való, saját készítésű juhászduda, amelyről más összefüggésekben bővebben szólunk. Bojtárok passzióból furulyázni is szoktak. A pásztorfaragás vidékünkön nem járta, legföljebb sótartót, bográcstartó koszorút, ostornyelet cifráztak. A szegedi juhászok szamarat nem neveltek, hanem a majsai és dorozsmai vásáron leginkább majsaiaktól vették. Tréfás nevei : csacsi, juhászcsacsi, pörkenéni, Isten lova. A szürke szamár csilás, a sötétszürke pedig feketecsilás. Rákerült a szamárnyerög, másként juhásznyerög. Alája a pufáng : párna az állat bőrének kímélésére. A juhász szamáron kísérte mozgó nyáját. Ha ráült, fél lábára felkötötte a juhászsarkantyú, félsarkantyú, szamárszúró néven megkülönböztetett kis, vékony bőrre járó sarkantyút. Terhellő, terhellőszíj volt a neve annak a szíjnak, amely a szamáron, esetleg lovon a nyereg, pokróc odaszorítására szolgált. Egy pásztornótába is belekerült : Bíró fia vagyok, Senkitű se tartok. Farmatringom Sára, Terhellőm Katára, Jó mögcsókolj mámmá! A gúnyás szamár hordozta a juhászok gúnyáját, holmiját. Ilyen volt elsősorban a nagy gúnyapokróc. Ebbe került a gúnya, vagyis a juhász legszükségesebb fölszerelése : élelem, edény, suba, a juh gondozásához néhány holmi. Vitte a szűrt is, ha gazdájának nem volt rá szüksége. Ha a juhász a kunyhó körül tartózkodott, akkor a gúnyát egy padra tették, amelynek gúnyapad volt a neve. Ha a többiek messzire legeltettek, akkor mindig volt mellette egy fiatal bojtár, a gúnyapásztor, aki társainak holmijára is vigyázott. 93 Uo. 35. 94 Uo. 41. 31 A Móra F. Múzeum Évk. 75. II. 481