Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

lágháború között a halgazdaság szorította ki őket. „Erről az életről apránként letelik az idő •—jellemzi

89 a változást találóan Tömörkény — mert nem olyan világ van, mint azelőtt. A bürgevel való törődést abbahagyják az emberek. Bár azért az ilyen abbamaradt juhászból soha sem lesz paraszt, legalább olyan nem, aki már fiatalságán úgy kezdte. Ez afféle járókelő, jövőmenő, ágyon hálni nem szerető szerzet, nem bir az egészen beleszokni abba, hogy mindig a tanya körül turkálja a földet, a hegyesorrú, magas sarkú csizma az eke után való lépkedést nem szereti. Hogy mint élnek mégis, hogy milyen módon élhetnek, azt bizonyára nem könnyű tudni, de efelől is elég annyi, hogy élhetnek, mert miként élnének, ha nem élhetnének? No." A birka pásztora, gondviselője a. juhász, juhászgazda, számadójuhász, akinek még régies bacsó nevét is hallottuk. Egy öreg szegedi nóta szerint : Engöm a vármögye nem szán, Më sok csínyt töttem a pusztán. Mögölöm a juhot is, Juhok után bacsót is, Bacsó után bacsónét is. „A juhászat mestersége — írja

90 Tömörkény — olyan tudomány, hogy azt már a gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda. Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők füveiből vet neki ágyat az Isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más állat nem élhet. Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a kutyájával beszélhet, meg a szamarával... E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli, nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra hagyja... Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához. Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a testiruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szűrkankó. Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégiscsak őbelőlük származik a tapasztalt számadó." Fiatal, még nem önálló a juhászbojtár, juhászlegény, kezdő a kisbojtár, bojtárgyerök. Aki kevés birkát legeltet, az csak birkapásztor. A juhászt foglalkozásának árnyalatai szerint is megnevezték. A nyájajuhász, vagyis a rideg módon legeltető juhpásztor emlékezetét már csak régi levéltári följegyzések őrzik .1748. Néhai öregh Szabó és Blaskovics Szegedj hadnagyoknak két Esztendeig^ Nyáj Juhásza. A szóra még Tömörkény is emlékezik.

91 Öreg felsőtanyaiak vándorjuhász néven emlegetik azt a juhászt, akinek juhai voltak, de saját legelője nem, és ezért bérelni volt kénytelen magának. Ha egy helyen elfogyott a fű, kiégett a szék, akkor ment tovább és máshol keresett semlyéket, tarlót, széket. Ezt a legelőcserét eváltás néven emlegetik. Ilyen volt az őszipuszta, másként édösmező, édöslegelő (tiszai árterület, homokföld, vízjárta gyöp), ahol a birka vályújába sót kellett vetni. Az ilyennek sózóvályú az alkalmi neve. A birkagané, juhgané, tréfálkozó mindszentiek nyelvén juhmagyaró a legértékesebb trágyafajták közé tartozik. Ezért még jó félszázaddal ezelőtt is a nagyobb tarló89 Tömörkény I., Napos tájak 102. 90 Tömörkény L, Bazsarózsák 33. 91 Tömörkény I., Népek az ország használatában 110. 479