Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

kell hinni, hogy a tehén ne tudná: miért tették borjára a palókát. Tudja, s ezt elgondolván, könny esik a szeméből, bár amúgy nem szól semmit. Mikor pedig este fejik, ha már egy ideig állta, nyugtalanul hátratekint. Mintha mondaná: -— Még nem elég? Hagyjatok valamit a bocinak is. Hagynak is, bolond volna, aki a bocinak semmit sem hagyna. Ellenkezőleg, a boci testi erősödésének céljából még tyúktojásokat is szokás a torkába ütni, miket a boci nagy nyugalommal le is nyel. De ha mégis úgy történik, hogy a tehén már azt gondolja, elég volt, amit elvettek, akkor megköti magát, s nem ad le több tejet. Csinálhatnak aztán azzal, amit akarnak: amit elhatározott, megtartja. Mehet hozzá a világ legjobb fejője, muzsikálhat neki akár egy egész banda cigány, a tehén a többi tejét nem adja oda senki másnak, csak a bocinak. Amiben neki igaza is van." Felsőtanyán járja a járomra emlékeztető járompalóka is. Múzeumi példányát Szabó Mátyás billenős palóka néven emlegeti és jellemzi.

74 Mi így nem hallottuk. A nőstény marhának születése után kancabornyú, régi följegyzésekben nyősténybornyú, majd növekedve üsző, üszöbornyú, üszőbarom, tázláriak ajkán szerénykedve üszke. A három éves üsző a szegedi régiségben is harmadfű. 1721. Ördög Jánosnak harmadfű üszőjét levágta és megette. Tápaiak nyelvhasználatában manapság is harmadfűéves. Egy matyparti semlyék neve Harmadfűtelek. Volt negyedfű barom is. Az anyja hasából kimetszett, idétlen borjúnak hasibornyu a neve. Bőrét a tímárok finomra ki tudták dolgozni. Ha a folyató, régiesen tőgyellő, vagyis üzekedés után vágyakozó üsző a bikától nem fogan meg, akkor meddűtehén, kurvatehén néven emlegetik. Gyorsan túl is adnak rajta. Tehénnevek: Böske, Virág, Gyöngyös. A tehén gondozása, tisztántartása a férfiaké, viszont a tehénhaszon: a fejés, továbbá a tej, szegedi ajkakon tej további kezelése, feldolgozása már asszonyi munka. Alig van ugyanis táplálékunk, amelyhez ősi soron annyi hiedelem, sőt babona fűződnék, mint a tejhez. Ennek éppen az asszonynép az oka, amely már csak a sokszor öntudatlan mozdulatként, gesztusként élő hagyományokhoz ösztönösen, de szívósan ragaszkodik. A család egészségét, boldogulását fenyegető, rontás néven emlegetett boszorkánytétemények jórészét a tehénhez, fejeshez, tejhez szokás fűzni még manapság is. Úgy tapasztaltuk, hogy egyikük-másikuk már csak mondai hagyományként, nem pedig reálisnak érzett hiedelemként él a nép tudatában. Olykor már tréfásan, ironikus hangon kerül sor a régi öregök e gyermetegnek hírlelt hiedelmeire, de ha valaki határozottan tagadja, sőt nevet rajta, akkor bizony még mindig elítélésre talál a hihetetlenködés. A tehénnel kapcsolatos téteményeket leginkább boszorkányhírben álló vénaszszonyoknak tulajdonítják. A védekezés, elhárítás is asszonyoknak, elsősorban magának a gazdasszonynak dolga, sőt kötelessége. Olykor természetesen neki magának a gazdasszonynak is volt bűbájos tudománya. A rontás elsőrorban abban mutatkozik, hogy a tehén véres tejet ad, a teje elapad, mert valaki bűbájos mesterkedéssel magának szerezte meg. Ha gyanújuk szerint a tehén hasznát gonosz praktikával elvették, akkor az apácaiak ezt mondják: mögszopták a tehenet. Ilyen a harmathúzás, harmatszödés, amelyről már a boszorkánypörökben is szó esik. Az alsótanyai néphit szerint a bűbájos más tehenének hasznát úgy viszi el, hogy fehér lepedőt terít, azután hajnalban harmattal meghúzza az illetőnek a heréjét, azaz 74 Szabó M., Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. Ért. 1955, 135. 472