Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Gyeviek emlékeznek rá, hogy óvatosságból bikatábla került a homlokára : mintegy 50—60 cm hosszú, 10—12 cm széles, két szélénél kifúrt, és ezen át a bika homlokára kötött deszkalap, amelynek az volt a célja, hogy az embert elfödje a megvadult jószág szeme elől. Ismeretes, hogy a bika az archaikus emberi szemléletben a teremtő férfierő jelképe. Érthető tehát, hogy a Dugonicstól megörökített bikapéz valamikor azt a birságoí jelentette, amelyet a paráznaságon kapott polgárfinak kellett fizetnie. „Ennek előtt — írja — az én gyermekségemnek üdéjén a szabad királyi városokban a volt szokás : hogy a szemtelen ifjakat ha valamin rajta kapták, elsőben a tömlöcbe vitték, azután tizenkét pálcára kárhoztatták. Kinek pénze nem volt, azt a sort el is vágták rajta. A nevezetesebb Polgároknak fiait, kiknek gyöngébb bőrök voltának, vagy attyaik, vagy г окопу aik a tizenkét pácát tizenkét forinttal váltották meg. És ezeket a tizenkét forintokat bikapénznek nevezték." Dugonics ezért a szemtelenek közé sorozza ezt a szólást: gyakran megveszik rajta a bika pézt.

65 A tápai szóhasználat szerint bikás az a férfiember, akiben könnyen felgyullad a gerjedelem. Egyéb szólásainkban a telhetetlen ember bika alatt is bornyút keres. Dühösködik: dúj-fúj, mint a kivert bika. Erős férfi: erős mint a bika. A bikafej bűvölőeszközként a boszorkánypörökben bukkan föl. 1728. Bika fejét megtöltötte Farkas Ádám más ember szántóföldjérül elvitt földdel és az maga szántóföldjéhez, hogy a hasznát elvihesse. Mégegyszer : 1728. Bika fejét fövénnyel ásták el, hogy szárazság legyen.™ A bikaherélés módjáról Kitaibel Pálnak köszönhetünk kitűnő leírást (1805). Elmondja, hogy amikor a bikát a szegedi gulyások herélni akarták, behajtották a trágyával elkerített helyre. Ez volt a garád, amelynek közepén kocsi állott, amely az embereknek szolgált védelmük A bejáratot szintén kocsival, esetleg lajtorjával zárták el. A gulyás iparkodott egy kötelet vetni a bika lábára, hogy ezzel meg tudják állítani. Közben egy másik kötelet a szarvaira vetettek. így azután a földbe terítették, megkötözték, kivonszolták és kivágták a másik heréjét is. Az egyiket ugyanis már nagyon fiatalon kivették belőle. Két rúddal : egyikkel a nyaka, a másikkal az ágyéka fölött lenyomták, szorosan tartották, a kötelet meglazították. Ezután az emberek megadott jelre visszavonultak és a jószágot szabadon hagyták. Ez fölugrott és egy kitűzött karó ellenében futott, amelyet nagy haraggal fellökött, majd tovább rohant. A következő napon vált kezessé. Ha a bikát egy másik legyőzte és kiűzte a gulyából, akkor néhányszor megpróbálta régi helyét visszaszerezni, jogát érvényesíteni. Ha nem sikerült neki, akkor elvonult, vaddá és szomorúvá, tehát komorrá vált, nem evett és nekibúsultában öt-hat nap múlva kimúlt. Ezért agyon is szokták lőni. A bikabornyú herélésére máig élő elvénhedt gulyások szerint féléves korától került sor. Ezután jobban hízott, és igába is lassan bele lehetett fogni. Kötéllel megkötözték a lábait és édűtötték. A jószág leroskadt, kisteleki gulyások nyelvén l'ényárjadt. A tökét késsel vágták ki, olykor a máshol jellemzett cserepcsík is előkerült. Amikor a műtétet elvégezték, a herét babonából megköpdöstek. A töke különlegességnek számított, paprikásnak főzték meg. A herélés napjául lehetőleg nagypénteket választották. A rosszul herélt, féltökű bikának komorbika, röviden komor a neve. „A herült Idézünk itt egy másik bibliai törvényt is, amelynek végrehajtására ismereteink szerint a szegedi múltban nem került sor: Aki barommal közösül, halállal haljon. Exodus 22, 19. 65 Dugonics A., Példabeszédek II, 254. 66 Reizner, IV, 416, 418. 469