Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A gulyának régi szegedi polgárok, pásztorok nyelvén inkább a barom, ritkásan baromfalka neve járta. 1724. Monos Pál Úrnak lévén a Barmunkon a Többi közt edj vén tehene. „Ezen a tájon — írja Tömörkény — a tehénből csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van együtt belőle." Az anyabarom, anyamarha régiesen tehénmarha, tehénbéli marha, kancamarha olyan tehéngulya, amelynek borja volt és fejni lehetett. Esetleg bika alá való, azaz folyatni akarták. Gulyásának anyabarmos, anyamarhás volt a megkülönböztető neve. A szűzbarom, Tápén szűzfalka két éven aluli üsző, illetőleg ilyenekből álló szűzgulya, amelynek pásztora a szüzbarmos volt. A szűzfalka az alsótanyai külső járásokon jelentette a borjúból, üszőből, meddű tehénből összevert gulyát is. Volt szűztinófalka, tinófalka, tinóbarom is. Ennek pásztora meg a tinóbarmos, tinófalkás volt. A magyarbarom, magyarmarha ősi hazai hamuszürke marhából álló gulya. A gulyában legelő marhának barmosmarha, barmosjószág, tápaiak ajkán pusztásmarha, barmosökör neve is járta, megkülönböztetésül a jármosmarhától, ökörtől. 1748. Nő hat jár то s ökreim, nő nyólcz darab Barmos Marhám. 1748. Ha valami Barmos Jószágh által jött a Kőrös Éren, az Szegediek ott találván, megdézsmálták. 1760. Vagyon egy telek, barmos ökreim, 8 barmos marha. A gulyának aszerint, hogy milyen korú és nemű marhából verték össze, több fajtája is volt. A bika valamikor szintén kint a pusztán, a bikalegelőn élt. A bikagulya pásztora a bikagulyás volt. Tömörkény hallomása szerint

62 télen sem került födél alá, csak karámba. Szükség szerint elrekesztett helyének bikaállás volt a neve. A bika olykor együtt volt a rendes barommal is. A vezérbika nyakán kolomp csöngött. A hazai fehér fajta a magyarbika, kiherélve magyarökör, amelyet igához különösen kedveltek. „Mikor a rideg életet élő pusztai bika megvadul — írja visszaemlékezések és talán sövényházi személyes tapasztalatok alapján is Tömörkény — átugrik a karám embermagasságnyi korlátján és száguldásba fog. Ilyenkor nem jó vele találkozni, egy terhes kocsit oly könnyen fellök, mint mi egy széket. A megvadult állat elébe a puli megy, próbálja téríteni. Ha nem bír vele, visszatér a gazdájához. Ilyenkor a gulyásmesterség nehézre válik, mert nincs más mód, mint hogy lóra ül a gulyás és lóháton veri vissza a karámba a messze száguldozó bikát. Fegyvere hozzá a karikásostor és a furkósbot. A karikás tizenöt-húsz különböző szíjakból van fonva, a vége nem szíj, hanem drót: szörnyűeket lehet sújtani vele. Azonban azért a puli nélkül csak nem bírna lóhátról sem a gulyás a bikával. Még egy támadó fél szükséges, s ez a puli. A harcmódja, amilyen bámulatos, épp oly vakmerő. Belemar a bikába s ott, ahol fogait belekapcsolta a húsába, csüngve marad az állaton. Leginkább a farkába kap bele vagy a nyakáról lelógó bőrlebernyegbe, ahol a szarvaival az állat nem árthat. S ott marad akár fertály óráig is, amíg csak a gulyás ütései észre nem térítik az állatot. Bár veszedelmes az ilyen látvány, mert a megvadult bika nem tréfa dolog, igen könnyen elintéz egy ember-életet, de nem lehet megállni nevetés nélkül, mikor ez a kis gombóc állat rabságba hajtja amazt a hatalmas, óriás testet." Szintén Tömörkény említi

63 azt a pásztorhagyományt, ha a megvadult bika embert ölt, agyonverték. Húsát nem ették meg. így parancsolja már a mózesi törvény is.

64 62 Tömörkény L, A kraszniki csata 326. 63 Tömörkény I., Gerendás szobákból 108. 64 Ha a marha férfi vagy asszonyt öklel meg szarvával és az illető meghal: kövezzék agyon a marhát és húsát meg ne egyék. Exodus 2], 28. 468