Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
ásotthalmi adatai 58 a századfordulóról : minden barom után 2 forintot és 1 cserpák, tehát mintegy 7 kg gabonát tartalmazó rozsot vagy búzát kapott a gazdáktól. A pénzbeli járandóságnak csak egy része volt a pásztoroké, másik része a legeltető gazdaságé. Ennek feje, az öreggazda ebből az összegből gondoskodott a sóról, gyékényről, karbantartásról. Később, az első világháború táján a pásztorbér 2 forint és 3 cserpák gabona volt. A számadó ebből fizette a bojtárok részét és térítette meg az esetleges károkat. A számadóbojtár az utóbbi időkben kiállástól szétverésig tartó szolgálatáért 6—7 mázsa rozsot és 80—100 forintot kapott. Minden bojtár néhány marhát kihajthatott a falkába, ezekután a számadó fizette a fűbért. A pásztorbért kocsin járva a bojtárok gyűjtötték össze. A gulyás minden rábízott marhát külön-külön ismert. Mégis a gazdája mögbillogozva, azaz nevének kezdőbetűivel, esetleg tulaj donjegyével ellátva adta át őrzésre. „Ha a fiatal marhát—írja Kitaibel Pál — megbillogozzák és utána szabadon eresztik, szaladni kezd, amíg az izzadságtól nem gőzölög. Utána megállapodik." Az áttüzesített billegvas, billegzővas segítségével sütik a jószágra az említett tulajdonjegyet, kezdőbetűket. A múzeum többet őriz belőlük. Olykor rovásra vették, a rovást a cserény oldalára függesztették és föltétlenül megolvasták. Erről öregek emlékezete nyomán Cserzy Mihály szól. 59 A gazdák tapasztalata szerint legkönnyebben ment a munka, ha szürkülő hajnalban hajtották végbe. Ilyenkor a jószág még egyrakáson feküdt, és a számlálás könnyebben ment. A számláló egyenként olvasta a marhát, és minden száznál átadta a szót a százas alkalmi néven emlegetett embernek, aki csak erre ügyelt, és csak a százas számokat tartotta a fejében. A megolvasott számot a pásztorok rovásával és a hajtócédulával egybevetették. Ebből derítették ki, hogy megvan-e a létszám, és hogy nem legel-e cédula nélkül jószág. A legeltetésre jogosító hatósági iratnak hajtócédula volt a neve. Ez igazolta a fűbér, száj bér befizetését. A fölolvasással kapcsolatosan még Oltványi Pálnak köszönjük egy régi hagyomány megörökítését, amit nyilvánvalóan öreg tanyai rokonoktól hallott. „Midőn — írja 60 — tavaszkor kint a pusztán fölolvasták a barmot és kivitték magukkal oda, és ott jószáguk állományából néhány darabot néhány szentmise fölajánlása fejében — hogy a jó Isten áldását adja a marhaállományra — kiválasztottak, és azokat a gulyás által a gárgyán kocsiján lévő kolostor bélyegvasával jegyeztették meg." „Gulya — szemtanúként írja a századfordulón Tömörkény István 61 — sok van a nagy darab szegedi földön, néha tíz is, mert nyolcszáznál több darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három ember nem bírja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak úgy kint vannak az ég alatt, mint az állataik, krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsíros kását, arra nagyokat isznak a csordakútból s mód felett egészségesek. Szeretik az aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak és túrót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanús ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy citek sem. Ez oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember űzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban." 58 Átokházától ... 39. 59 Cserzy M., Legendás időkből. 18. 60 Oltványi P., A szegedi plébánia 178. 61 Tömörkény I., Vízenjárók 130. 3(1* 467
