Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
fizetendő 1 tallér harács azaz fejadó megadásán kívül mindennemű köztartozás alól föl voltak mentve. Nagyjelentőségűnek érezzük Musztafa budai basának 1579. évben kiadott ama tanúsítványát, hogy a szegedi mészárosok már „a régi királyok idejében is" végeztek postai szolgálatokat, ami nyilvánvalóan a szegedi marhakereskedelem hajdani nemzetközi jelentőségére enged következtetni. A szegedi mészárosok száma 1584-ben 30 volt. Ekkor nyerték azt a kiváltságot, hogy maguk közül külön bírót választhassanak és csak ennek tartozzanak engedelmességgel, nem a Város főbírájának. A Város úgy próbált a különös helyzeten javítani, hogy a mészárosok céhébe tartozó mester választására gondolt. így őket is bevonták volna a közteherviselésbe. Ez ellen azonban a mészárosok tiltakoztak. Hosszú vita után a török felsőbbség elrendelte, hogy a mészárosok közül főbíróul senkit megválasztani nem lehet. A mészáros céh tagjainak száma folyton apadt. 1610-ben már csak 12 élt, mert sokan elhaltak, vagypedig „a haramiák és az átkozott hajdúk által" pusztultak el. Ilyen körülmények között a postai szolgálat mind súlyosabb lett. 1625-ben a céh tagjai voltak: Szűcs Ferenc, Losonczy András, Babarczy István, Szűcs György, Sárkány István, Tehenes László, Gyurka András, Zabos János, Szűcs Ferenc, Szűcs Mihály, Kara György, Kisülés Tamás, Borsos Péter. 1630-ban panaszt emeltek a Város ellen, amiért tőlük vágópénzt követelt, előadván, hogy rajtuk kívül senkinek sem volt szabad a mészáros mesterséget folytatni Annyival kevésbé, minthogy „a Palánkkapu előtti vágószéken vágván, mint az utasokat, mind a környéket képesek valánk hússal ellátni." 1640-ben 15-en voltak, nevezetesen Siha János, Pitaris (=Vitális) György, Móra Balázs, Tehenes Miklós, Görcsi Gellért, Babarczy István, Kara György, Borsos. Péter, Tehenes László, Sós Miklós, Kankóczi Ferenc, Sárkány István, Joó György, Lásán András és Sós György. Négy év múlva az elhalt mészárosok helyett ezeknek fiai is a város bírái jelenlétében és a török hatóságok engedélye alapján a céh tagjai közé kerültek. Takáts Sándor kutatásaiból 53 tudjuk, hogy a hódoltság idején a marha nyári tartózkodó helye a nyaraló volt, azaz „bekertelt terület, melyet nem kaszáltak és melyen füvön kívül kút vagy kopolya, néminemű szárnyék és olykor egy-egy mezei akol vagy állás volt. Az ilyetén nyaralónak vagy egy gazdája volt, vagy mást is fogadott maga mellé cimborául. Amilyen tehetségű volt a nyaraló gazdája, aszerint változott a nyaralóban levő marhaszám is. Akadt olyan nyaraló is, melyben ötezernél több marhát számláltak meg. A telelő alig különbözött a nyaralótól. Ez is be volt kompolva, de a füvet itt nem legeltették le, hanem hagyták szénává érni. A kaszálókról is idehordták a szénát, és itt boglyázták föl. Minden telelőben volt megfelelő akol vagy állás." Világos, hogy a telelő részben megfelelt a jószág kert néven emlegetett városkörüli téli szállásának, amely a múlt század derekán tűnik el. A nyaralókat és telelőket egyes jómódú polgárok, mészárosok az illető város közösségétől bérelték. Takáts Sándor leginkább Kecskemétről idéz adatokat. Ilyen azonban a szegedi határban is volt. Igaz, hogy csak a XVIII. századból vannak följegyzéseink, mert a Város hódoltsági levéltára megsemmisült. Világos azonban, hogy Szegeden is régi hagyományról van szó. A csorvai határrészben 1719. Nemes város határának Kun földektül való különbözése. .. Kara homokja... Kara nyaralója. 1722. Felső Csengelei réghi igaz határ elsőben és egyenesen mégy en Körös Mihály nyaralójára. 1752. Nyaraló Telek részemet ötven Rh. Forintokon oda adtam. Talán szintén ilyen legelőbérletekre utal: 1717. 53 Takáts S., A magyar múlt tarlójáról 303: A nyaraló és telelő. 463
