Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
Bika semlyéke homokja. 1717. Engi homokja. 1717. Garga homokja. 1717. Gellén homokja, (vö. 1642. Gélén János szegedi főbíró). 1717. Puskás homokja. 1722. Doma homokja. 1722. Dopsa homokja. Nyilvánvaló, hogy a XVIII. század folyamán nagyobb számmal felbukkanó szállások is a nyaralók fejleményei. A felszabadító háborúk után természetesen a céh újjáalakulására került sor, amely 1710-ben következett be. Erről a céhpecsét is tanúskodik: SIGGILVM LANIONVM CEHAE SZEGEDIENSIS 1710. Német nyelvű szabadalmi levelük 1719-, illetőleg 1721-ből ismeretes. Csak az 1820-ban ismételten megerősített céhszabályzatuk magyar. Ez a kettősség — amely egyébként Szeged egész XVIII. századi céhtörténetére jellemző — még az 1857. évben fölszentelt céhzászlón is kifejezésre jut. Egyik oldalán magyar szöveg, László király képével, akinek csatabárdja a mészárosbárdra emlékeztet. A másikon német fölirat Lukács evangélista képével. Ismeretes, hogy az ő evangéliumának ősrégi szimbóluma a kezdő jelenetre, Zakariás áldozatára utaló ökör. A céh társadalmi tekintélyét mutatja, hogy a barokk reprezentációt annyira kifejező úrnapi körmeneten minden más céh megelőzte őket: a mészárosok a legvégén vonultak föl. Szintén Reizner kutatásaiból 54 tudjuk, hogy az újjászületett céhnek 1718-ban 4 remekelt tagja volt: Schwajbelmar Ádám céhmester, Tührer Lőrinc, Nothof Mátyás és Wagner Bertalan. Német nevük után ítélve, katonamészárosok lehettek, hiszen a nagyobb német bevándorlás csak a következő évtizedben kezdődik. A szerzett régi jogok alapján a hódoltsági magyar mészárosok közül még élő Józsa Ferenc, Lantos István és Mónus Pál is bekerült az újjászervezett céhbe. Ettől kezdve azonban a céhben állandóan számos idegen, leginkább német mester dolgozott. Ezek közül főleg a Pfann (utóbb Szabó), Wagner, Rieger, Felmayer, továbbá a felvidéki Szluha családok később a Város közéletében is szerephez jutottak. Reizner János helyesen utal a céh nagy társadalmi tekintélyére, Szeged gazdasági életében elfoglalt kivételes helyzetére. Döntő súllyal szóltak bele a Város kormányzásába is, ami nem csoda. Ugyanis ők nemcsak a mészárszékeket bérelték, hanem jómódjuknál fogva a többi városi javadalmakat, így a kocsmákat is. Bérbevették Szeged pusztáit is, ahol gulyáikat, vágni való jószágaikat nevelték. Voltaképpen folytatják tehát a nyaraló hagyományait. Erre utal a Vágójárás, röviden Vágó a csorvai homokon. A céh állandó harcban volt a szabad húsvágókkal, hentesekkel, akikről külön emlékezünk meg. Elég sokat tudunk a remekelésről, amely valósággal népünnepélynek számított. Föltételei 55 szigorúak, de ugyanakkor igen jellegzetesek is voltak: /. A remekelő mester köteles az ökör megvételére bizonyos summát a céhnél lefizetni. 2. Az ökröt tartozik fölbecsülni azon a helyen, ahol remekel. Öt fonttal kevesebb vagy több megengedhető. 3. A faggyút kétszeresen számítva fontját a húshoz, vagy ha a remekelőnek úgy tetszik, magán is megbecsülheti. Itt is megengedhető öt font ingadozás. 4. A leütést, hogy az ökör sokat ne szenvedjen, és így a hús meg ne lágyuljon, három ütéssel tartozik végezni. 5. A vért egy szúrással köteles megereszteni, hogy kamarája tisztán maradjon, és hogy a hús a vértől püffedést, táragyszínt ne kapjon. 6. A szarv levágása két vágásból és egy ütésből áll. Forgácsnak nem szabad a szarvcsontból leesnie. Reizner, III, 461. Reizner, III, 463. •464
