Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

zok pedig csak szolgák igazság szerint. Azok más jószágait legeltetik, s késő ősszel, mikor a puszta elcsöndesül, és haza hajtódik róla a jószág, sorra járják a gazdákat a bojtárok, beszedni a legeltetés díját. Hát a juhász a tülekedésből, mint gazda, lehetősen kiesik, s a régi harag leginkább csak a csikós és a gulyás között áll. A csikós éppúgy meg tudja riasztani a gulyát, mint a gulyás a ménest. Csakhogy a tehén más, mint a ló, a bika is más, mint a ménló : azokat a farkasszag meg nem ijeszti. A bika a farkastól nem fél; különben a régi nagyfajta komondorok sem féltek, ha többedmagukkal voltak. A kutya, amely úgy sem más, mint valamely fajta megszelídült farkas, szívesen vágta bele a fogát a rokon oldalába. Régi pásztorok kutyáinak a nyakán vasabroncs volt kifelé álló erős vasszögekkel; így a farkas az eb nyakához nem is férhetett. A csikós a vadításra más eszközt használt. A gulya felé szolgáló szél irányában gyújtott kis tüzet tőzegből, arra elhasznált zsíros kalapból hasogatott posztódarabokat vet. S még más egynehány szerszámot, de az még mindig titkuk, hogy miféléket. Ennek a füstjétől csakúgy megindul a gulya, mint a farkashájtól a ménes. Érdekes, hogy a szagtól a bika kezd meggyávulni. Pedig a legerősebb és a legbátrabb állatunk. Ha megharagszik, négy-öt embernek, egy kocsinak, két lónak nekimegy, s valamenynyit fölforgatja. Ez a füstszag pedig (mi lehet benne, mi nem: nem tudom) a gulyából legelsőbb a bikákat félemlíti meg. Akik látták, mondják, hogy szörnyű nagy bakugrásokban kezd ijedten futni a szag elől, és nyomában bőgve szalad szét a gulya."

6 A birka jellegzetes szaga a legelőn is megérzik. Ezért a ló és marha nem szeret a birkával együtt vagy utána legelni. A birkalegelő, öregek ajkán birkamező olyan, leginkább silány székeslegelő, amelyen a számosjószág álla felkopik. Előnye, hogy a birka nem kívánja rajta a sót. Ha a szék nyár végén elsatnyul, akkor a birka más legelőre kerül : rendesen homoki tarlóra, tiszai árterületre. A tanyák között belevágta, beletaposta a rozsvetést a homokba. Ennek őszimező, őszipuszta, édösmező, édöslegelő a neve. Itt már marhasót kell vetni a birka vályújába. A szegedi puszták kisebb járásokra tagolódtak, amelyek nevüket, vagy bérlőjük, birtokosuk, vagy a rajtuk legelő jószág után kapták. így részben a levéltári források, részben a népemlékezet, számontartják a családnévi eredetű Bálintjárás, Rúzsajárás, Sátánjárás (a Volford-Sátány juhászcsalád után), Sutkajárás nevét. Jószág szerint volt barom-, birka-, bornyú-, bürge-, csikó-, csorda-, csürhe-, disznó-, göböly-, marha-, ménös-, ökör-, svajcer- vágó-, vögyösjárás. A jószág legelőjének, füvellő helyének mező neve is járta. A legelésért járt a Városnak a fűbér, füpéz. Ha nem átalányban, hanem a jószág száma szerint került kivetésre, akkor szájbér néven is emlegették. Szárazság okozta elsatnyulása népünk ajkán a mezőfogyatkozás. Ezzel szemben a telekmező olyan legelő volt, amelyen az előző évben cserény állott. A helyén dús fű sarjadt, a jószág alig győzte legelni. A kisebb legelőnek, gyöpnek öregek ajkán páskom neve is hallható. A homoki semlyék egy-egy tanyához tartozó legelő. Erről más helyen, a tanyavilágnál szólunk bővebben. A hódoltság idején a Duna-Tisza közének déli tészét, Szegedet is beleértve, Mezőség

1 néven emlegették. A hajdani Mezőszöged, Mezőnagyszöged elnevezésről már szóltunk könyvünk második fejezetében. 6 A vadítás szegedi szokásáról már Kitaibel Pál is megemlékezik; Horváth G., Kitaibel Pál néprajzi megfigyelése. Ethn. 1918, 295. 7 Salamon F., Magyarország a török hódítás korában. Budapest 1882, 380. 446