Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A puszta címere volt a többféleképpen emlegetett baromkút, csordakút, itatókút* mezeikút. Előfordult delelőkút néven is, mert a délben megitatott jószág körülötte delelt, pihent meg. Az ősi felsőtanyai nóta

8 így idézi : Eltörött a kútam gémje, Hun itatok hónap délre? Szilaj a babám marhája, Nem szokott az más kútjára. „Ami a pusztai csordakutat illetné — írja

9 a századforduló még eleven hagyományának ismeretében Tömörkény István — azok míg külső testállásukban sem olyanok, mint amilyenek a közönséges gémeskutak szoktak lenni. Nagy széles kutak ezek, miknek a tetejére rá lehet állni. Nem vödörre jár, hanem akós dézsára. Gém kettő szolgál bele. Messziről nézve olyanok, mintha mesebeli nagy madarak lennének, akik a földi nedvességet magukba szívják. És oldaluk mellett hosszan, jobboldalt is, meg baloldalt is a nagy vályúk, amikből a gulya italozni szokott." Máshol

10 még elmondja, hogy „az ostorfát a dézsa állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen ha a karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyű a dézsa, kávája sincs a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni. Aki mármost ehhez nem ért, semmi vizet nem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet magára locsolja, és azután ilyen csuromvizesen a magas kútról a homokba ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár küldött ördög is lehetne." A nagy csordakútba csakugyan olykor két ostorfa is beleszolgált, hogy a jószágot itatáskor rövidebb idő alatt ki lehessen elégíteni. A járások feltörése után eltűnt, de öregek még emlékeznek rá. A kübekházi Kettőskút dűlőnév is ennek hírét őrzi. Nyilvánvaló, hogy a hajdani Háromszájú kút egyenesen három ostorfa után kapta a nevét. Az 1727. évi tanácsi jegyzőkönyvben olvassuk: Három szájú Kútnál levő Telek, Fdő Pr. Piarista Uraimék számára örökössen resolváltatik. A kútpéz a közlegelőn levő birka, marha, liba után a fűbérrel együtt fizetett összeg volt, amelyet az itatókút és vályú karbantartására fordítottak. A kezdetleges, ideiglenes használatra szánt kútnak kopolyakút, röviden kopolya a neve. Csak addig ássák, amíg a gödörben a víz föl nem bukkan. Nincs kővel kirakva, esetleg csak deszkával nagyjából kibélelve. Innen afődkút neve is, Hamarosan ki is száradhat. Beomlott helyének kopolyagödör, kútgödör a neve. Régebben dohányültetés, paprikarakodás idején a föld végébe szoktak kopolyakutat ásni, hogy a messzebről való vízhordással ne bajlódjanak. Ilyen kutakat o'yan homoki szőlők végébe is ásnak, amelyek az ilyenkor az anyakút megkülönböztető névvel is illetett tanyakúttól távol esnek. E szöllőkutak azonban később, így manapság is már állandóbb, kidolgozottabb formát mutatnak. Olykor téglával is körülrakják. Permetezésnél jó szolgálatot tesznek. Tömörkény jellemzéséből ismert a kezdetleges barlangkút is, amelyet azonban a népemlékezet nyomán már nem tudtunk igazolni. „Nagy lyuk van a földben — írja

11 —, de nem egyenes lefelé, hanem rézsút, hogy le lehet menni a fenekére, ahol összegyülemlik a föld árja. Barlangkút a neve." A pusztai, mezei kutakat családról, határrészről, olykor csak természeti jelenségről meg is szokták nevezni. Ezeknek azután a tájékozódásban van jelentőségük^ 8 Móricz P., A förgetegből. Budapest 1917, 40. 9 Tömörkény L, Napos tájak 153. 10 Tömörkény I., Förgeteg János 249. 11 Tömörkény /., Homokos világ 67. 447