Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A gulyások és csikósok a személyes virtuskodás mellett a mező miatt is állandóan vetélkedtek egymással. Tömörkény István novellisztikus formában, de a hallott hagyomány tiszteletével elmondja, 5 hogyan törtek a csikósok ménesükkel a gulya legelőjére: „A legelő, ameddig a szem ellát, a gulyáé, s lám mégis a kezesménessel a csikósok rámerészkedtek. Láthatja, aki akarja, hogy amott halad előbbre a ménes, be a legelőbe, de egészen be a legelejébe, amelyiken már régen nem járt a jószág. Kényesen hányják-vetik fejüket a lovak, a csikósok rajta vannak a nyergesen, ami nemigen szokásuk, mert ők is csak jobb szeretnek gyalog járni a ló után. De épp, mert rajta vannak a lovon, az mutatja gonosz szándékukat. Mutatja, hogy tudják, hogy idegen helyen járnak. Hogyha valami baj érné, fölverhessék a ménest, és elroboghassanak a tájról. Másnap pedig letagadhassák, hogy valaha azon a vidéken jártak volna. Ez ősi szokás. Talán majd akkor fog elpusztulni valaha, ha az utolsó közlegelőt is föltöri az ekevas. A fű drága, és a földek darabonként vannak kiadva legelés alá. Ezen itt gulya jár, amazon ismét a kezesménes, odább pedig van a birkalegelő. Hát az mindig haszon: étetni a másét, mert így az eredeti legelőből több marad. Ez pedig nagy szó, mert augusztusban, ha a föllegek járása megáll, a száraz helyeken elvesz a fű, és csak emitt kapható... A gulyások között harag támad... A lakos bemegy a cserénybe, eme nevezetes helyre, ahova régi tradíciók szerint bejárása csak neki van, ő lévén felelős minden ottlévő értékekért. Ott szó nélkül tesz néhány ásónyomot a földbe, s egy apró bádogdobozt vesz elő. Fölfog most még egy jó hosszú ágat és megindul. Nem megy, dehogy megy a csikósok felé. Inkább oldalt tart, a semjék felé, amely nagyot kanyarodva halad arra, s annak sásai, nádashelyei között úgy mehet, hogy senki meg nem látja Hajlonganak a sás levelei, mind a ménes felé hajlonganak, mutatván, hogy arra fú a szél. Halad jó ideig a lakos, hogy minél inkább közel férhessen a sások között. Akkor a bádogot kinyitja. Zsírforma van benne, nem más, mint farkasháj. A bot végét jól megforgatja benne, azután a botot a zsíros végével a lapos semjékből fölnyújtja a partra. Ha van módja hozzá, hogy a botot a földbe leszúrja, akár ott is hagyhatja. A gulyások aztán nemsokára a cserény mellől, hevertükből láthatják azt a mesés látványt, mikor a pusztában megriad egy teljes ménes. Ahogy a bot fejéről a szél a farkasszagot közébük veszi, evésében mind a ló hirtelen megáll. A mének horkannak, a többi reszket. Mikor aztán a legelső megriad, és vágtatni kezd, hiába a csikós lovasvirtusa, hiába az elébekerülés, hiába a karikásostor. Legföljebb a ménes azon részével, amelyet összetartanak, együtt vágtat a csikós is valamennyi, mígnem jó messzire érve a vad rohanásban az állat kimerül, és remegő inakkal megáll. A többi, az megy az isten világába, amerre lát, és a farkastól való félelmében megvadulva olyan futásokat tesz, hogy kihalad a pusztából, s bemegy egészen a lakott földek közé. Itt aztán, ha valamely kisebb semjéken vagy tarlón lovakat talál, azokhoz szegődik. Némely részét csak harmadnapra szedik össze, bár az megint bizonyos, hogy valamennyit összeszedik. A csikós tud úgy csapásozni (a nyomozás neve odakint) a ló után, mint ahogy az indián a prériken a fehér után nyomoz. Az ilyesmit kölcsönbe szokás adni. Van ugyan eset, hogy a ménes mástól is megriad, nagy viharban is széjjelszalad, máskor meg egészen összeáll, de azért csak gyanakodni szokás ilyenkor a gulyásokra. Különben is állandóan ellenségeskednek: a gulyás, csikós, juhász. Bár az utóbbi nem egészen közébük tartozó, ezek rendszerint a maguk gazdái szoktak lenni, ama5 Tömörkény I., Munkák és napok. 212; A vízenjáró haragosok is hasonlóan vadították meg a hajóhúzó lovakat : Célszerű szegényemberek. 67. 445
