Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

PÁSZTORKODÁS, JÓSZÁGTARTÁS KÜLTERJES ÉS HÁZTÁJI ÁLLATTARTÁS Legeltetés A szegedi népnek hosszú időkön át egészen a múlt század derekáig a külterjes, pusztai jószágtartás volt egyik legjelentősebb foglalkozása, illetőleg jövedelemforrása. A máshol jellemzett óriási szegedi határ lehetővé tette a pásztorkodás szakadatlan virágzását. A XVIII. században az újjászületett Kiskunság beleékelődött a szegedi földbe, és kettéosztotta a Városnak addig egységes és messzire kiterjedő határát, amely évszázadok óta két részre különült, és e két hatalmas legelőterületet ősi, talán soha írásba nem foglalt szokásjog—, de nyilván ésszerű megfontolások — alapján is, a két városrész magyar polgárnépe külön-külön bírt. Az északi vészt fölsővárosi puszta, a délit pedig alsóvárosi puszta néven emlegették még a múlt század első felében is. Ezek voltak az említett ősi városrészek közlegelői, járásai, amelyek a tanyásodas következtében mind nyugatabbra szorulnak, összezsugorodnak, és századunk első negyedében végre el is enyésznek. A változás folyamatát jellegzetesen tükrözi a tanyai embör és járási embör közötti megkülönböztetés, amely a századfordulón még nagyon is járta népünk ajkán. A járási ember a szegedi határ nyugati peremén élt, és a Város hajdani járásain árendásként jelent meg, amikor bérbeadásukra fokozatosan sor került. Lőrinc — írja

1 Kutasi Ödön tanyai néptanító, a szegedi novella érdemes kismestere—nem is valami vagyonos gazda, csak egyszerű földbérlő, akit itten nem zsellérnek, hanem járási embörnek mondanak. A járási emberek pedig többnyire egyszerű, néha bizony szegényes sorban vannak." A Városhoz közelebb lakó, már megállapodottabb, polgárosultabb körülmények között élő tanyai embör így különböztette meg magát szegényebb sorstársától. Ebben azonban nem volt lekicsinylés. Közvetlenül a Város peremén, szélein húzódott még a század elején is a nyomás néven is emlegetett legelő, csordalegelő, rajta a nyomáskút, csordakút, amelyre az istállóban, ólban nevelt jószág, főleg a tehén és disznó, tavasztól-őszig, reggeltőlnapszállatig csordába, csürhébe verődve kijárt zöldet legelni. Az 1522. évi tizedjegyzékben 8 Csordás nevezetű családdal találkozunk. Ez annak bizonysága, hogy már a középkor végén jelentős lehetett a Város istállózó állattartása. A nyomás szó első szegedi előfordulása 1730. Universis serio inhibitur, ne iuxta patibulum et in locis vulgo nyomás dictis, araturam quampiam exercere praesummant. Herman Ottó nem egészen szabatosan így határozza meg: „az a legelőterület, amelyen a legeltetés folyik, amelyet a jószág nyom." Volt minden külső városrészben. Az alsóvárosi nyomás a mostani vágóhíd, Ságvári-telep, repülőtér táján. Ezeknek hajdani neve Börcsökkopolya, Delelő. A fölsővárosi nyomás és rókusi nyomás helyét pontosan nem tudtuk meghatározni. 1 Kutasi Ö., Bérföldes magyarok. 82. 443