Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Mikor azután hazaértünk a Városba, itt vettem egy negyed tepszi gyúrott fenekű, finom tejfölös lepényt. Bevágtam mind az egészet egymagam... Hiába volt minden jó, hiába tartottak bennünket a jó halétellel, beteg volt odakint a tanyán minden egyes élő ember. Hideglelős. Ma váltóláznak mondanák, de hála az Istennek, leginkább csak hírből ismerik ma már ezt a csúf betegséget. Hideglelés volt az igazában, mert az volt a fő benne, hogy két, három, négy naponként, aszerint, kinél hogy, rájött pontosan reggel 9 órakor az emberre a rettenetes hideg, és úgy rázott egy kerek óráig, hogy csak a fogunk is csattogott belé... Előfordult, hogy ki kellett feküdni a napra, összehúzva magunkat, mert még a kezünk, lábunk is reszketett. Már most, ha reggel 9 órára, mire a hideg rájött a munkásokra, a hajnal óta felhasogatott halak nem sózódtak be, bíz annak nagyrésze úgy veszett. Ott érte a nagy meleg, bomlani kezdett — a hal amúgyis gyorsan romlik — hordhattuk aztán az egészet be a Tiszába. így volt aztán, hogy az egész Tiszán abban az időben kés-él vastagságú zsírréteg úszott. A belehordott, megrothadt halak zsírja kiolvadt a napon, és a vizet valami szörnyű, kellemetlen rossz ízűvé, sokszor valósággal ihatatlanná tette. Még kutakat is hiába ásattak a Tiszához közel, abba is beleszivárgott, annak a vizét is undorítóvá tette a halzsír szaga... A kinézése pedig a következő volt a halhasító tanyának: legelői volt egy igen nagy, nyitott oldalú pajta a sózókádakkal. Azután egy még nagyobb, szellős, nádból épített kunyhó, amiben a halak száradtak. Köztük egy nagy sikátor, vagy 20 darab öles hosszúságú asztallal, amin a tulajdonképpeni hasogatás folyt. A besózott halak aztán a zsidóutcára kerültek. Ezen száradtak a halak hajnali 3 órától délután 1 óráig, vagy ha igen nagyok voltak, akkor 4-ig is. Állott pedig ez a zsidóutca a földbe erősített cölöpökre fektetett 10—12 szál 3 méteres, jó erős fűzfakaróból, amelyen spárgák voltak keresztülhuzigálva. Erre függesztették föl a besózott halakat szép sorjában. Ott száradtak meg... Mikor a száradás már tökéletesen kész volt, akkor a halakat bebálázták. Ez nem volt más, minthogy a szép laposra száradt sós halakat szép simán egymásra kellett fektetni, és azután szabályosan bebálázták, azaz magunk-készítetté erős gyékénykötéllel három helyen szorosan 25—25 fontos göngyölegekben szállításra elkészítették. Igen nagy piaca volt akkoriban a szárított tiszai halnak. Messze földre, Arad, Temesvár, Kikindára, Lúgosra hordták a fuvarosok echós szekerekkel... A közönségesebb sózott halnak mázsája 16 forintért kelt, de a jobbfajta, nagyobb halakért 22— 24 forintot is megadtak. Persze tudni kell, hogy a régi mázsa nem 100 kg volt, hanem csak 56. Mikor aztán vége lett a hasítás munkájának, megint megkezdődött a csónyikhúzás a ficséreknél..." A vízi közlekedésről más összefüggésben emlékezünk meg. 442