Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A múlt század derekán Csíkos Imrének, Csíkos Jánosnak, Nóvák Jánosnak, Boros Mihálynak, Deák Györgynek és a Süli-családnak voltak híres halhasító tanyái. Az évszázados gyakorlatot a Tisza szabályozása szüntette meg. A halászok nyelvében a tanya szónak több értelme is van. Általában jelenti a halászatra, a máshol jellemzett tanyavetésre alkalmas, nem állandó helyet, próbát. Ennek szabatosabb neve vándortanya. Ha tanyát vet, vagyis kiveti a hálóját és akár órákig sem mozdul el, várakozik mellette, akkor ülőtanyázik. Kis tanyát vet: a vízen kis területet halász meg. Nagy tanyát vet: nagy területen veti ki a hálóját. Cseréli a tanyát: változtatja a halászóhelyet. A közös halászatot idézi Dugonics mondása: ëgy tanyán dolgoznak, vagyis ugyanazt teszik, akarják. Kovács Jánostól tudjuk, hogy naponta hét-nyolc ízben szoktak az öreghálóval tanyát vetni. Ha a fogások sikerültek, akkor a halászoknak jó tanyájuk volt. Mögtanyázik a horog, varsa is, ha halfogás végett már hosszabb ideje a vízben van. Vögyük mán ki a varsákat — mondogatják — vót mán idejük mögtanyázni. A tanya jelenti az állóbárkák kikötőhelyét is. „Két ladik halad fölfelé — írja 9& Tömörkény István — egyfából faragott régi halászcsónyikok. Egy-egy öreg halászlegény bennük. Mennek a tanya felé, vagyis ahol a halászok állóbárkái vannak sorjában kikötve." A szegedi halhasítás múltjához érdemes még végül a szemtanú és benne dolgozó Bitó János halászmester nagyértékű visszaemlékezéseit is idéznünk. Még a múlt század derekán is„a Tisza partján — írja — mindenütt halhasító meg szárító tanyákat állítottak fel, hogy a rettenetes sok hal kárba ne vesszen. Szegedtől Csongrádig, jól emlékszem ma is, 37 ilyen tanya volt. Egy-egy ilyen tanyán átlag feldolgoztak 5000 mázsa halat, amiből 2000 mázsa szárított hal lett, amihez megint 1000 mázsa só kellett. A munka tartott június elejétől augusztus végéig. Minden tanyán legalább 80 személy dolgozott, nagyobbrészt lányok, meg 12—14 éves gyermekek. Volt aztán minden tanyában négy öregasszony, akik közül kettő sütött-főzött a dolgosokra, kettő meg a halzsírt sütötte ki. Volt tanya, ahol 50—60 akó halzsírt sütöttek ki egy nyáron. Ment a dolog megállás nélkül... Egy ilyen halhasító tanyára szegődtem én be 1869-ben 20 egész krajcár napszámért... Öreg Süli János fogadott meg, ő volt a legelső gazdám... 1869. március 17-én indultam el legelőször a magam mesterségében a Tiszán. Kint a parton a víz partján állott egy egyetlen darabból való nagy nehéz csónyik, abban benne egy bárka. No, ezzel kellett elindulni a gyevi Tiszára, a Petróba, mert akkor ezeknek a halhasító tanyáknak mind megvolt a maguk neve, és ez a Petrótanya volt a leghíresebb, mert ott annyi volt a hal, hogy egymástól nem fért. Nyolc nagyháló halászott itt állandóan, s itt fogták a legtöbb nagy, hatalmas öreg halat, óriás harcsákat, de fogtak itt vizát, sőt még tokot is sokat... Mikor kiszálltunk — ez a halászéletem első szép emléke — messziről az orrunkba verte a szél a halpaprikás fölséges illatát ... Sokan voltunk ott ilyen magamfajta csónyikos gyerekek. Lógtunk, ha éppen nem volt sok dolgunk, hát a gazdák megengedték, hogy a sekélyesben rákot szedhessünk. Volt is akkor bőven. Szedtem én is egy jó csomót. Néha-néha a lábam szárába kapaszkodott egy-egy rusnya férge. Bizony ott volt harmadnap is a helye az ollójának... Meg aztán mi gyerekek vágtuk a fűzfaveszszőt is, amire a halkofák fölfűzték a halat. Ennek szedéséért is 10 krajcár járt megint... 98 Tömörkény I., Napos tájak. 44. 441
