Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
kiemelheti a vízből és kényelmesen nyúlhat a hal után. Ez a tapogató az ember válláig ér, olykor még ennél is nagyobb. A léhés itt a több rétegű tükörhálót borító lenge háló. A reginás tapogató hálója regina. Mintegy 2 méter hosszú, nyele is van. Ezért nyeles tapogató néven is emlegetik. A nyéllel emelgetik. Egyik változata a tápli: nyél helyett hosszú rúd van ráerősítve, így aztán mély kubikgödrökben is lehet vele halászni. Akár a partról, akár csónakból könnyen ki lehet a víz mélyéről emelni. * Szintén sekély vízben rétes helyen való halászásra használatos a gyaloghálló, másként hétközi halló, kétközgálló: sűrű szövésű, 3—4 méter hosszú hálófajta. Egyik aprószemű változata az ivadékhálló, amely kis halak kifogására alkalmas. Két ember szokta lábon, SLZSLZ gyalogszerrel húzni. Különleges szerszám a rácsa, brácsa, amellyel a szabályozás előtt rákot fogtak. Századunkban már dögökben halásznak, rácsáznak vele. „A rácsa — Nátly József szerint — abrontsra kötött háló, mellyel rák és sokszor hal is fogatik." A kapari félhold-alakú, rúdra erősített zsákháló, amelyet gereblye módjára húzgálnak a part mentén, sekély vízben ide-oda. Leginkább orvhalászok dolgoznak vele. * Ősi halfogó szerszám a horog. A szegedi népnyelvben inkább pice néven járja. Nátly József így határozza meg: „pítze: hal fogó horog. Ez két féle : egyik tutalyos melly a vízben lebeg, a másik ólmos, melly fenekére ül, ezzel egyedül tsak harcsák fogódnak, amazzal pedig pontyok és keszegek." Herman Ottó 82 ezt a meghatározást így egészíti ki : „általánosan az egész kosztos horgot nevezik így. A pice azonban egy a pedzővel, pallóval és tutajjal, amint ezt a szegedi pícések ki is fejezik. Pícézni tehát egy a pedzeni-vel." A régi szegedi gyerekek picéjéről Tömörkény a század elején ezeket 83 írja: „a víziélet annak idején beletartozott a gyerekjátékba... Járta a pícézés. Még nem árultak akkor a vasárosboltokban kész szerszámokat. Legföljebb ha pice volt kapható, de némely rész még ezt is maga reszelte szögből, mert hozzávaló szerszám volt régente a háznál. Minden elromlott lakattal bizony nem szaladtak a lakatoshoz, hanem megcsinálták maguk otthon. A pícerudat maga vágta a gyerek, úszótököt maga keresett rá, a csalit giliszta képében maga ásta." Ilyen volt a gyerökpíce. A pícecsinálás egyébként valamikor még a Víz körül is külön mesterség volt Szegeden. „Ma — emlékezik vissza 84 Tömörkény István — tisztán a gyárak készítik acélból. Nem tudom, igaz-e vagy csak hogy a mindig a régihez húzó öregek mondása, de állítják, hogy a mai nyomába sem léphet annak, amit ez ipar utolsó képviselői: a Kantó-cigánycsalád vert. Az azon korbeli picék tisztán kaszaoromból készültek. Mikor a kaszát már teljesen elkoptatta a használat, a fenés, a kalapálás, nem marad meg más belőle, csak a teteje, aminek orom a neve. Az ilyen ormot, mit manapság mint értéktelen dolgot, csak azért nem dobnak el az útszélen, hogy valamely állat bele ne hágjon, Kantóék pénzért szedték, mert igazi picét másból csinálni nem lehetett. 82 Herman, II. 820. 83 Tömörkény I., Rónasági csodák. 129. 84 Tömörkény L, Munkák és napok. 482. 436
