Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Móra íróként azoknak a vőfélyeknek, poétás násznagyoknak, szabadságos katonáknak, vagyis nyelvünk ama névtelen nagymestereinek édesgyermeke, akik annyi csattanó történetet tudnak az egyszeri emberről, akik egy-egy kispéldázatba, szólásba olyan félelmetesen találó, művészien tökéletes kritikát tudnak belekölteni. Igazi népköltő, Shakespeare és Arany János modern utóda, aki útszélen talált témákat, világirodalmi vagy népköltészeti közhelyeket magától értetődő természetességgel adaptál és költ újjá, fogalmaz korszerűvé és magyarrá, de ugyanakkor utánozhatatlanul egyénivé is. Az élőbeszéd aligha lényegül magyar nyelven még olyan tökéletes szépírói alkotássá, mint Móra ajkán. Még az anyanyelv méhéből: vőfélyek, mesemondók, sirató asszonyok ihletett szavából, érett hagyományából szól hozzánk, mint Arany Jánoson kívül kevés más. Mórában az írástudatlan parasztősök páratlan remeklése : az élőszó kultusza, artisztikus természetessége, találó ereje, anyagszerű szépsége ragadja meg gyermekregényein keresztül a mindinkább városiasodó, de szépszóra szomjúhozó gyermeknép nyelvi képzeletét. Gyermekké bűvöli azonban a fáradt, fásult felnőtteket is. Előadásai, előadói körútjai, hírlapi csevegései az alföldi magyar népnyelvnek, az átszellemült nyelvi realizmusnak páratlan hódítását és elismerését jelentik. Móra ezekután nem lehetett más mint a magyar parasztság, főképpen az alföldi magyar nép szószólója, akár publicistának, akár költőnek. Szembeszáll a problémák elködösítésének minden megnyilatkozásával. Harcol — sokszor csak egy-egy villanó szóval — mindenféle idillikus felfogás, népszínműszerű stilizálás, kabarétorzítás ellen. A parasztság helyes értelmezése érdekében egyszerre kiáll a magyarMóra Ferenc és Cs. Sebestyén Károly a húszas években 40