Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

kodó sovinizmus és a nagyvárosi álműveltek lenézése ellen, küzd a turáni fajimádók,, de az urbánusok, kozmopoliták ellen is. A fajimádókkal szemben hangoztatja, hogy a magyar nép kultúrája történelmi fejlemény, sokféle hatásnak és kereszteződésnek eredménye. Rámutat a népi kultúrák csodálatos testvérségére, gyanútlan megértésére és humanizmusára. A kozmopolitákkal szemben védelmezi népünk sajátos emberi értékeit, nemzeti jellegzetességeit. Nem hallgatja el természetesen, sőt bátran mutat rá a népéletnek főleg tudatlanságból, emberi elhagyatottságból fakadó anakronizmusaira, népünk hibáira, továbbá arra a megalázó emberi sorsra, amelybe az uralkodó osztályok szüntelenül kényszerítették. Másfelől azonban boldogan emlegeti népünk gazdag humanizmusát, amely magatartásának természetes emberi méltóságán, balgának tetsző bölcsességén annyiszor megnyilvánul, s amely annyi klasszikus, szimbolikussá váló történetét ihleti. Móra a népéletet nemcsak félegyházi élményeiből, gyermekkorának lírai hitelességű vallomásaiból, férfikorának tapasztalataiból tárja elénk, hanem mint múzeumigazgató, akinek az archeológiába, ásatásokba is hivatalból bele kellett tanulnia, a régészet felől is megközelíti. Helyesebben: hazánkban az elsők közé tartozik, aki észreveszi és folyton hangsúlyozza, hogy „nincs két összetartozóbb karaja a tudománynak, mint az ethnográfia és az archeológia. Azt merném mondani, hogy ugyanannak a karajnak, ugyanannak a néptudománynak két oldala ez a kettő." Ezt a belátását az „Utazás a földalatti Magyarországon" című posthumus tárcagyűjteményében is sok tanulsággal alkalmazza, és ezért mind a néprajzi, mind a régészeti kutatóknak igen ösztönző olvasmány. Művei közül még főleg a „Véreim," „Ének a búzamezőkről," „Szegedi tulipános láda" számíthat a néprajzi kutató érdeklődésére. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy akár népnyelvi, akár néprajzi adatait, szemléltetését inkább valami artisztikus hitelesség, hangulati igazság jellemzi : tudományos forrásanyagként csak nagy óvatossággal és csak akkor használhatók föl, ha máshonnan is igazolni tudjuk őket, bár szociológiai tanúságtételük mind vitathatatlan.

120 Nyelvében összefolyik a félyegyházi és szegedi szóhasználat, a szegedi népnyelvnek sohasem jutott föltétlen birtokába, sok a szórögtönzése is. Hitelesként hangoztatott néprajzi adatainak törvényes eredete is sokszor bizonytalan, olykor egyszerűen az irodalomból adaptálta őket. Mondanunk sem kell természetesen, hogy mindezekhez a költő Mórának föltétlen joga volt. A felsorolt észrevételek inkább a szakkutatást figyelmeztetik, hiszen a szegedi világ egyébként makulátlan, szinte abszolút művészi érvénnyel tükröződik alkotásaiban. Terescsényi György (1890—1965) a célszerű szegedi szegényemberek, főleg a kubikosok, vízenjárók életén Tömörkény után is jellegzetes vonásokat vesz észre.

121 P. Gulácsy Irén (1894—1945) mindig szegedinek érezte magát, hiszen gyermekkorát és ifjúságát a Városban töltötte. A szegedi tájat és embert főleg novelláiban sűrűn fölidézi.

122 * Szépíróink szemléltetésével már kissé előre is siettünk. Reméljük azonban, hogy így összefüggően bemutatva, éreztettük forrásértéküket is. Térjünk most vissza a szakszerű vizsgálatokhoz, éspedig a század elejéhez. A ku120 Valamennyi művét mindig majd az első kiadásból idézzük. 121 Hősök. 1931; Lesz, ahogy lesz. 1932; Aranyhomok. 1933; Lélek kialszik. 1934. 122 Ragyogó Kovács István. Marosvásárhely 1926; Átal a Tiszán. Kolozsvár. 1928 41