Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

nagy evezőkkel úgy dirigálni a hajót, hogy a hullám oldalba ne kaphassa, mert akkor végünk, fölfordít, elveszünk." Máskor — írja alább — „a Dunáról lefelé jövet, Kanizsa alatt kezdtünk befagyni. Még hozzá olyan vastag köd ereszkedett, hogy a hajó orrát nem láttuk, nemhogy a partot vagy irányt. A vasmacskát a hajó orrára tettem, hogy a jeget vágja. Lassan haladtunk is volna, de hiába, ha a köd miatt nem bírtunk tájékozódni... Szerencsére egy hirtelen jött szélroham elfújta a ködöt... Erősen zajlott még a jég, de a mi vasmacskánk vágta elől. Éppen este 7 órát harangozták a barátoknál, mikor a Boszorkánysziget mellett elhúztunk." Századunkban a kishalászok a küzdelmet már nem bírva, a fisérek üzleti érdekeltségéhez tartoznak, akiknek tőkéjük, szerszámuk, összeköttetésük bőven van. így a halászat is tőrülmetszett kapitalista vállalkozássá fejlődik. A szabályozás, ármentesítés, gőzhajózás nyomán teljesen oda a Tisza hajdani legendás halbősége. A két világháború között már a mesterséges halastóvá alakított, artézi vízzel talált Fehértó gondoskodik a halevő Város szükségleteiről. A tiszai: szegedi, tápai, gyevi halászok 1945 után szövetkezetbe tömörülnek. Munkájukat eredményesen folytatják. Föllendült a sportszerűen űzött horgászat a Tiszán, de a téglagyárak felhagyott kubikgödreiben is. Társadalmi különbség nélkül mind többen töltik szabad idejüket a vízparton, jó levegőben, napsütésben. Ebben a foglalatoskodásban mintha a szegedi nép ősi tiszaszeretete is kifejezésre jutna. * Úgy érezzük, hogy a halászélet bemutatása munkánk egyik legvázlatosabb fejezete. Úgy írtuk meg, ahogy tudtuk, és nem amennyire szerettük volna. A halászember barátságos, de rendkívül szótalan. Ha talpa alatt földet érez, nem válik méltatlanná káromkodós szegedi fajtájához. A vízen azonban vigyáz, hogy el ne szólja magát, ne szidalmazza az égieket, akiktől — hite szerint — élete és zsákmánya függ. Akinek itt mégis káromkodás csúszik ki a száján, azt bizony könnyen kirakják a ladikból és erre az alkalomra kizárják a munkából, tehát a részesedésből is. Föltehető, hogy a káromkodásért régebben Szegeden is büntetés járt, bár erre adatunk nincs. A halász mintha még felvilágosodott, tiszteletlen napjainkban is szorongásokat hordozna magában. Sokat ad az előjelekre, hisz a szómágiában. Nem biztos, hogy amit elmond, hibátlanul megfelel a valóságnak. Nem akarja magát és tudományát kiszolgáltatni idegennek. Fél, hogy valamiképpen rajtaveszt, vagy legalábbis a rövidebbet húzza. Úgy véli, ha reggel vízre menet először asszonnyal találkozik, nem lesz szerencséje. Hasonlóképpen ha halászni indul, és útközben megkérdezik tőle, hogy hova megy. Ilyenkor vissza is fordul. Viszont, ha férfivel találkozik, főleg cigánnyal, akkor szerencséje lesz. Az éjszakai halászat a Halászcsillag járásához igazodik. Ha már nincs az égen, hiába minden fáradozás.

27 Ha a halász felesége pénteken mos, akkor az urát a vihar a vízen utoléri, sőt villám csap bele a bárkába. Kálmány Lajosnak

28 még sikerült a szegedi halászok vízi ellenségeiről szóló hiedelemvilágot, mondakört fölgyűjtenie. Ebből mi már csak töredékeket hallottunk. Jól ragadja meg Kálmány a szorongás lényegét: „a halásznép a halakat fogva, a víz gazdagságát pusztítja, mit a víz őrző birtokosai, a nép felfogása szerint minden kárpótlás nélkül annál kevésbé engedhetnek meg, mivel a víz egyszerű használatáért, 27 Kálmány L., A csillagok nyelvhagyományainkban 9. 28 Kálmány L., A magyar halászok vízi ellenségei. Ethn. 1895, 102,105. 422