Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

kezetét, nyomukban pedig Herman és Jankó értesüléseit a szegedi halászok kirajzásáról cáfolhatatlan igazságnak kell elfogadnunk: „Igen, a derék szegedi halászok ezévben (1864) a Balatonra is eljutottak. Nem tartjuk itt helyenkívülinek megemlíteni, hogy nálunk [azaz: Szegeden. B. S.] az igen kifejlett halászat, hentesség és szappanfőzés céhen kívül űzött szabad iparágak, és ezeknek az iparszabadság mitsem árt. Ellenben a többi úszni nem tudó iparágak, póráz nélkül dobatva, az iparszabadosság tengerében fuldoklanak. A fejletlen iparéletre az egész korlátlan szabadosság káros voltát elégszer bizonygattuk. Itt azonban ez egyszer leginkább arról akarunk szólani, hogy a balatoni halászati jog bérlője, E. úr ezévben ügyességükről jóhírű szegedi halászokat alkalmazott a Balaton taván, és e halászok a halászeszközöket csak Szegeden bírják célszerűleg elkészíttetni. A viszonyok változnak, de az ügyes ember, ha egy téren leszorul, más téren bírja képességét foganatosítani." Mindez természetesen nem zárja ki az ősi szegedi példakép szerint dolgozó mindszenti és szentesi halászok derekas közreműködését sem, amelyről Lukács Károlynak csakugyan jelentős mondanivalója volt. A szegedi halászat jelentősége a régihez képest a múlt század utolsó évtizedeiben aláhanyatlott, elvesztette szinte évezredes jelentőségét. A szegedi halászgazdák, fisérek más vizeken próbálnak szerencsét. így — mint önéletrajzában olvassuk

25 — Bitó János 1878-ban öt társával kibérelte a Pallavicinibirtok vizeit. Ezek : a Péteri Fehértó, Csaj, Dongér, Kurca, továbbá a Tisza Csanytelek és Anyás közötti szakasza. Az évi bér 2200 forint és heti 20 kg konyhahal volt. Ha az •őrgróf családja a birtokon tartózkodott, akkor annyi halat kellett beszolgáltatni, amennyit kívánt. A költözködés szekéren történt. Erre rakták föl a nagyladikot, bárkát, nagyhálót, meg az egyéb cókmókot. Mint írja, olyan bőséges volt a halfogás, hogy 7 hét alatt kikeresték a 3 évi bérlet összegét, beleszámítva a költségeket és szerszámok árát. Bitó János később a gyevi Tiszát árendálta, ebbe azonban belebukott. 1885-ben a béllyei rét halát vásárolták meg és hordták bárkán haza. 1887-ben Palicson dolgozott szegedi halászaival. 1889-ben a szegedi Tiszát eredménytelenül bérli, majd újra Palicsra, később az adorjáni Tiszára, Kanizsára megy. 1895-ben az egyik Széchenyi gróf birtokának dunai szakaszát bérli Gombos alatt. A hal Szegedre szállítása olykor veszéllyel járt. „Ha december elején — írja máshol Bitó János

26 — amikor végeztünk, már erős téli idők jártak: fagyok, ködök, mert az evezőre nagy átok a jég, a ködben meg nem látni és ott a Duna rettenetes széles, egy egész tenger. Úgy mondjuk azt mi, szegedi halászok, hogy nagy tál víz az a Duna. 10—12 nap megtartott, míg a Tiszatorokhoz értünk, és addig mindig az Isten kezében voltunk mindenestől. Attól függött az életünk, vagyonunk, hogy jön-e a köd, támad-e fergeteg. Különösen a kossovai széltől féltünk, mert az olyan különös természetű volt, hogy felhajtotta a Dunát a szulinai torkolattól egész Bécs városáig és irgalmatlanul elbánt minden hajóval. Egy hétfői napon indultunk el a 400 mázsa prima hallal terhelt gyönyörű szép hajómon, elég rendes időben. Átereszkedünk úgy 6 óra tájt az újvidéki híd alatt, és nekifordítom az én szép bárkámat a nagy útnak. Hát elkezd pöszögni a déli szél. Fúj, fúj, ez már a kosovai szél. Még a karlócai sarokig érünk, csak mehetős. Ott enyhelyen vagyunk, de aztán ki az egyenes szörnyű nagy vízre. Ott már nincs menekvés és fúj a korsovai szél teljes erővel, akár ha az ördögök maguk fújnák. Itt már akár volna evező, akár sem, nem használ az emberi erő semmit. Azt a parancsot adom csak az embereknek, hogy az legyen minden, de minden gondjuk, a 25 Bitó J., Az én kiskirályságom 61. 26 U. ott: 110. 421