Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

„A színültig megrakott hajóra — írja még Aldobolyi — aztán elől pallót fektetnek és elül-hátul irányítva, úsznak le szép csöndesen Szegedig. A kirakodást beleszámítva három nap a fordulás és ők kora tavasztól késő őszig egyfolytában járják a vizet." A homokoshajót vastag fenyőrúd, a lënta, lenta segítségével irányították. A léniának vízbe szolgáló részén talla, lapátja is volt. A hajó oldalán lévő, lentát tartó vaskapcsot lentaszög, fáját pedig tusák néven emlegették. A homokoshajón úgy lentáztak, hogy a lentával eveztek lefelé, tehát a Tisza folyásával egyező irányban. Használatát öreg homokhajósok szerint a tutajos románoktól vették át. A homokoshajó hazatérésénél nagy szolgálatot tett a nagyszemű, 6—8 m hosszú lavér, lavérlánc, másként csúszó, csúszólánc, amely egy jóval hosszabb kötélhez volt kötve, amelynek meg lavérkötél, csúszákötél volt a neve. A kötelet a hajón levő bakhoz erősítették, és hosszát a szükséglet szerint szabályozták. A lavérláncot a kötélnél fogva akkor dobták a vízbe — nyelvükön: kiadták a lavért — amikor ereszkedésnél azt akarták, hogy a megrakott hajó lassabban haladjon. Ilyenkor csöndesítötték a hajót, és a vontatás elmaradt. Az ereszkedő hajó irányítására a térítőfa, röviden térítő szolgált. Ez a nagy, hoszszú fenyőszálból formált evező a hajó farához, pontosabban a stúdli nevezetű, a máshol jellemzett pofadeszkába erősített, 80—100 cm magas karóhoz volt kötéllel odaerősítve. A stúdli szilárdságát a stúdlifészök biztosította, amelynek felső része a hajóoldalhoz erősített és stúdliluk, stúdlitartó néven emlegetett vaskarika. Ebbe illesztették bele a stúdlit, amelyet alul kis lyukú vas tartott. A stúdli átfúrt tetején egymás fölött több faszög volt bedugva. Az egyikhez erősítették a stúdligúzs segítségével a térítőfát. A többi tartalékul szolgált, illetőleg a hajó terhelése szerint váltogatták. A homokot leginkább a közúti hides fináncia közötti rakparton, tehát a Várkert előtt talicskázták ki a hajóból. Itt volt a homokpiac. A parton való kirakodást maguk a homokhajósok, esetleg fogadott napszámosok végezték. A hajóból a partra való fölhúzáshoz — ami vastag pallón történt — a homokoscsikó, csikó néven emlegetett fiúgyerekeket fogadták. „Az apja talicskája elejébe — írja

6 Tömörkény — a kerék felől való részen bele van verve egy vaskarika. A csikó nyakába pedig bele van akasztva egy hám, a farmatring nevezetű. Annak a végéhez oda van kötve hosszacska vaskapocs... Ahogy odaér a talicskával az apja, futtában beleakasztja a kapcsot a vaskarikába és most már ketten viszik..." A két deszkának egyébként járódeszka, kijáródeszka, leforgatód'észka volt a váltakozva elhangzó neve. A legutóbbi elnevezést az magyarázza, hogy berakásnál erről forgatták a hajóba a homokot. Miután ez a palló több szálból állott, a parttól számított legelső deszkát külön is megnevezték. Ez volt & fejezetdeszka, kezdődeszka. Az alájuk helyezett bakokat gondosan kell alápakolni. Megemlíthetjük még, hogy azt a vízpartra vert karót, amelyhez a homokos hajó két végét drótkötéllel ki szokták kötni, hogy a sebes víz ne tudja elsodorni: alátartó karó néven emlegették. Jó szolgálatot tett még ilyenkor a csaptató is : a két deszkapallót egyforma szinten tartó és egymáshoz szorító, keresztben rájuk erősített fafoglalat. így vált elkerülhetővé a rossz lépésből, talicskakerék megbillenéséből származó baleset. 6 Tömörkény L, Napos tájak. 120; Vö. még Uő. Vízenjárók és kétkezi munkások. 52. és к. k. A homokos csikó. SzN. 1913, 109. sz. 412