Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

amelyekkel ingyen húst lehet szerezni, vagyis ólomnehezékes kerítőhálót és horogsorozatot. A hajó hosszában továbbhaladva, most az ölfa beágyazása következik. Ez magas sudár, amelynek karikáján fut át a vontatókötél. A sodrony vége a vasbakra szorul. Ettől aztán egészen a farrész szálláshelyiségéig a hajótér következik, közepes hajónál 6—8 m hosszúságban. Ide a homok kerül. A kissé kiszélesedő hajófarban beépített szobácska található, kétoldalt egymás fölött két-két deszkapriccsel, a háttérben apró tűzhellyel és a gerendákban hihetetlen sok szöggel. Ezek arra valók, hogy a hajósember összes földi ingóságait fölakassza rájuk. A priccseket ócska lópokróc takarja. A szögeken tarisznya, szalonna, naptár, óra, kulacs lóg. Rangosabb helyen muskátli virít a szállás ablakában. A szállás előtt és fölött faállvány emelkedik, rajta keresztbe fektetve két vastag fenyődeszka. A kormányos ezen jár-kél és mozgatja esőben, szélben a hatalmas, 10— 12 m hosszú és jó másfél mázsás kormányevezőt. A hajó kívülről fekete a kátránytól, belül csillog-villog a homokszemek tükröződésétől. Széles párkány veszi körül, rajta lánctartó kamók meredeznek. Céljuk az, hogy a bárka csónakja, azonfölül esetleges vendégcsónakok megkapaszkodjanak bennük." „Induláskor csónak viszi át — folytatja Aldobolyi — az újszegedi partra a sodronykötéltekercset, amelynek egyik vége alattságként húzódik most a vízben, másik vége pedig rákerül a vontatólovak által húzott vasas fára. Kisebb hajók 3—4, nagyobbak 6—8 lóval járnak fölfelé. A Tiszába balról ömlik a Maros, a bal parton kell tehát a vontatóútnak vezetnie, viszont a homokkirakodás a jobb parton történik. Lefelé jövet könnyű a hajót kormányozni. Annál nehezebb azonban az irányítás induláskor, amikor víz ellenében, hosszú kötélre fogva kell átkerülni a túlpartra. Ámde a kormányos ügyes ember és ez is megtörténik jó félóra alatt. Átérve aztán behúzzák az üres hajóba a vontatólovak szekerét, paroláznak egyet a deszki hajcsárokkal, és megindul a hajó." A homokszedés a Maros torkolatától számított első 40 kilométeren belül történik, a végső állomás tehát legföljebb Apátfalva. Ilyen messzire azonban csak szükségből mennek föl. Olyankor, amikor a szeszélyes vízjárás miatt alább nincs homokolásra kedvező zátony. Leggyakrabban csupán a Klárafalva magasságában fekvő 12—14 kilométertábláig vontatnak. Ez jódarab út, és reggeltől délutánig eltart. ,,A homokosok—írj a tovább Aldobolyi Nagy —• patriarkális közösségben élnek. Mindnyájuk számára veszik meg a hatalmas szegedi fehérkenyeret, az oldal szalonnát, a frissen kisült töpörtőt, a garaboly vöröshagymát, a zsák krumplit, sót, szúrós paprikát, zsírt. Közös a fonatos üvegben a bor és a nagy pihenő idején elfogyasztott hús, tarhonya is. A csemege, vagyis uborka, paradicsom, zöldpaprika, zöldhagyma, kukorica, és esetleg gyümölcs „ingyen" kerül. A főzésben legügyesebb készíti el az ételt. Öklömnyi darab húsok, rotyogó krumpli, szétfövő hagyma, pörkölődő tarhonya illata szállong esténként a folyó partján, és a fényesre síkált bogrács mellől bizony az étvágy sem hiányzik. Bor híján laktató marosvízzel csillapítják szomjukat." Reggel megkezdődik a rakodás. „Kivetik a partra a pallókat és a gazda éppúgy mint három-négy embere, megfogja a lapát nyelét és púposra rakott talicskákkal fogyasztja a homokpadot, tölti a hajóteret. Ha fürgék és ügyesek, egy nap alatt 20—25 köbmétert beraknak, ami az 1940. évi homokárak mellett— 1 m

3 marosi homok 3,50, a tiszai pedig 2,20 pengő — heti 60—70 pengőnyi kereset. Ez a szám azonban senkit ne csaljon meg. Az aratókéhoz hasonlóan kemény a munka és nagy családot kell belőle eltartani, a télre valót nyáron kell megkeresni." Megemlítjük még, hogy kupázni is szoktak : hosszú nyélre erősített, kilyuggatott vödörfélével is meregették a vízfenékről a homokot a hajóba. 411