Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

az egyik véget a szoros kötél alá dugják, hogy ki ne oldódjék. Ha szükséges, még meg is térdelik, hogy szorosabb legyen. Vigyáznak arra, hogy ne zöcsköljék, ne gyomrozzák, mert törik. A farkánál is hasonló gonddal kötik be. Néha a kévét szorosabbra kell kötni. Ilyenkor kerül sorra a sasolás, sasolva kötés. Ennél a kötél átfogása közben a láb közé vett marok közepét mintegy 20 cm-re kihúzzák. A tövénél a fenti módon kötik be, majd a kévét a tövével a földhöz ütögetik, hogy a kihúzott rész a többivel egy síkba verődjék. A szálak ilyenkor a kévében szorosan elrendeződnek, de nem törnek el. Most a farkánál is bekötik. Az ilyen kéve a szállítást jól bírja. Tőről metszett fűzfaágat is használnak nádkötéshez. Ennél először a gúzsfej készül el. A gally vékonyabb végét kézbe fogva, a gallyat a levegőben többször megforgatják. Ilyenkor a vessző a fogás közelében összecsavarodik és törés nélkül hajlíthatóvá válik. így aztán visszahajlítással hurokszerű gúzsfej képződik. A gúzs végét a nádmarok alatt átdugják, majd a kévét átfogva a gúzsfejbe dugják. Az emberek talpukat a gúzsfejre téve, a vessző húzásával a markot, összeszorítják. Mikor a marok már tovább nem enged, a gally kiálló részét másik kezükkel is megfogják és körbe csavarják. így a gúzsfej közelében hurok képződik. Ha a gúzs jó, a vessző hosszában repedezik és a gúzsfejnél képződött hurok összetartja a gúzst, illetve a kévét. Ezután a szár végét a szorosan álló gúzs alá dugják, de ha csavarás közben a gúzs eltörik, akkor bizony az egész bekötési folyamatot meg kell ismételni. Zsupp néven emlegetik gyékényvágóink a kötéshez használatos rozsszalmát. A termelt rozsot kézzel szokták kicsépelni, hogy szalmája minél hosszabb maradjon. A balkézbe vett maroknyi rozsot kalászaival lefelé tartva bottal ütögették, hogy a szem kiperegjen belőlük. A zsuppszalmát kötözés előtt be kell áztatni. A dróttal való kötözés nem egészen célszerű. A beszorításoknál vágja a nádkötő kezét. A nádkéve mintegy 60—80 cm kerületű. Nagyobb kévéket nem érdemes kötni, mert bajos velük bánni. Kötés után következik a kupolás. Egy nádkúp 60—100 kévét foglal magába. Kupolás helyett gyakran csak halhéjba rakják a kévéket. Ennél a lerakás úgy történik, hogy alul négy kévét raknak, föléjük már csak hármat, ezekre már csak kettőt és ezek közé legfölül mindig vízszintesen egy kévét tesznek. A nádrakás így sem ázik be és miután csak 5 vagy 10 kévét raknak halhéjba, az összeszámolás is könnyebb. A nád téli vágása eltérő. Ismeretes, hogy a nád igazán csak a térdig érő vízben nő meg. Itt sűrűn beköt. Szára vékony és magas. A zsuppnád innen kerül ki. Az ilyen nád vágására télen kerül sor. A víz úgy befagy, hogy már az embert is elbírja. A vágás kicsiben éles lapáttal is történhetik. A nagy nádasok vágására a tolókasza, egyszerűbben tolóka szolgál. Közönséges „kilencvenes" kaszából készül. Ennek pengéje a nyakánál 90 mm széles. Mindkét végébe ferdén egy-egy nyél, szarv van erősítve. Föléje lécből keretet is készítenek. Ez a gyűjtő. Két-három ember dolgozik vele. Az egyik nyomja, fával lökdösi, a másik a gyűjtőből kiszedi. Hamarosan kivan a kéve. Hogy munka közben az emberek lába ne csússzék, csizmájuk lágyába jégpatkót kötnek. A jégpatkó lábbelire szerelhető, köthető, négy foggal ellátott kengyelszerű vas. A nád bekúpolása után következik a szállítás. Közös vágás esetén a nádat el kell osztani. Ez történhetik mindjárt a rétjében és otthon. Ha a nádrét távol van, akkor még a szállítás is közösen történik és az osztozkodásra otthon kerül sor. Minőségi szempontból osztályozzák vagyis kiszínölik. A különböző rendű nádból összeállított kúpokat, csomókat azután kisorsolják, enyilazzák. Nem csalódhatik senki, mert a javából és a csöszle néven emlegetett hitványából arányosan mindenkinek jut. A nád szállítása régen szekéren, hajón, tutajon, újabban vasúton, illetőleg gépkocsin történik. Szekérre úgy kell rakni a nádat is, mint a gyékényt: kocsi hosszába. 407