Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

igenyös, mint a nád: hajlik, mint a nád. Főleg fiatal fehérnépet szoktak elismerőleg jellemezni vele. A nád nagyon életös, azaz szívós, életrevaló. Ahol fölüti a fejét, még a gyékényt is kipusztítja. A tápaiak több faját különböztetik meg. A folyós nád, futónád, partos helyen is megél, így a tápai Szőllófőd, Kápisztás dűlőkben. A folyósnád katléja 10—20 m hosszúságban is elkúszik a föld alatt. Ahány helyen vágja el az eke, annyi helyen hajt ki. Ezzel kapcsolatban mesélik a következő örténetet: A szögény embör elállt juhásznak. A gazdának azt mondta, hogy neki csak annyi birkát adjon bériül, amönnyit ű ëgy szál náddal be bír keríteni. Jó van, ebbe mög is ëggyeztek. A juhász ajnározgatta a folyós nádat. Gondozta egész évön átal, úgyannyira, hogy év végin bekerítötte vele a gazda mindön nyáját. A lenge nád vízben is, szárazföldön is megél. Vékonyszálú, csak 1—1,5 m magasra nő meg. A mélyebb vizet nem szereti. Értéktelen gaz, csak fűteni szoktak vele. A zsuppnád, másként réti nád tetőfedésre különösen alkalmas. Mélyebb, térdigérő vizekben, mocsarakban sűrű nádasokat alkot. A csillásnád 30—60 cm magasra nő. Legeltetni szokták. A bördős nád szála vastag, puha. Belőle lehet dudát, puskát, lúdgegőbordát csinálni. Nádas szélén nő a vékonyszálú taracknád. A nádat zöld és érett állapotában szokták vágni. Zölden takarmánynak, vagy melegágytakarónak vágják. Többnyire azonban éretten történik az aratása. A nád Szent Mihály napja után érik be. Levele sárgulni kezd. Ha megéri a telet, akkor a szél, dér, hó leveri és belehull a nádkotúba, ahol elrothad. A bugája azonban megmarad a helyében. Az érett nád vágására, ha nem vízben áll, hanem szárazon, a nádvágó kasza szolgál. Ezek a kaszák formás kovácsmunkák. Vasuk rendszerint cirádás, bevert díszítéssel is cifrázva. A vas a nyélhez ékkel és szorítópánttal van odarögzítve. Használatos a darunyak is, bár inkább gyékényszedésnél használatos. Megjegyzendő, hogy darunyakkal csak rángatva, húzva lehet vágni, míg a nádvágóval inkább csapva. A nádvágó egyik régi fajtája a gyalászka, vagy cigánykasza. A nádvágáshoz jól neki kell kászolónni. A learatott nád tarlója veszedelmes, mert könnyen fönyársali az embört. Erős lábbelire van elsősorban szükség. Ilyen a klumpa néven emlegetett facipő. Másoknak bakancsára bátokbocskor kerül, vagyis dróttal a talphoz erősített bádoglap. A lábszárakat is jól be kell tekerni, hogy a kotú ki ne döfje őket. A nádvágók csoportját, bandáját móva, nádvágómóva néven is emlegetik. Az elnevezés még a jobbágyidőkre emlékeztet. Egy bandában 10—15 ember dolgozik. A bandagazda irányította föltétlen tekintéllyel őket. A vágás egyezség szerint vagy kéveszámra, vagy részéből történt. A vágás egyébként úgy történik, hogy a nádvágó visszájáról úgy ölel bele a nádba, hogy egy csomót a hóna alá szorít és kaszájával a tövét elcsapkodja. Két ilyen hónaljnyi csomóból lesz egy kéve, amit bekötés előtt néhány napig lazán száradni hagynak. A nádból sukos kévét kötnek, ami 35 cm átmérőnek felel meg. Egy kéve nád régen 12 krajcár volt, ma 8—10 forint. A törékeny náddal igen kíméletesen kell bánni, nehogy pozdorjává törjön, mert akkor csak fűtésre lesz alkalmas. A nádkötésre használatos a nád, fűzfagúzs, zsupp, gyékény, sőt a drót is. A nádból, zsuppból, gyékényből úgy készítenek kötelet, hogy a megáztatott kévéből félmaroknyit fölvesznek és kétfelé választva farkaival összefogják, majd egyik végét hónuk alá szorítva egyfelé összecsavarják. Az ilyen kötelet két végénél balkezükben fogva a nádmarok alatt átölelve keresztül dugják, jobb kezükkel pedig az egyik végét megragadják. Most a kötelet körül átfogják a markon, a két végét összecsavarják és 406