Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
ba gyékényt. A tápaiak 1835-ben kérvényben panaszolják a földesúr Szegeden, hogy a kereskedők 20—30 ezer „szövetet", azaz szövött gyékényt csekély áron vásároltak össze. Fényes Elek szerint (1851) a tápaiak egyébként már Szerbiába is szállítottak gyékényt. Az utolsó száz esztendő modern gazdasági életében és háztartásában a gyékény továbbra is megtartja hagyományos fontosságát, sőt számos új alkalmazásáról is beszélhetünk. A készítmények szüvöttgyékény összefoglaló néven emlegetett teritők, ponyvafélék, szőnyegek vagy szatyrok. Eladásra tehát gazdag, változatos formákban továbbra is a gyékényponyva és gyékényszatyor kerül. A gyékényponyva, régies tápai nevén sátorgyékény a vízhatlan vászonponyva elterjedése előtt többek között az ekhós szekerek borítására, szállítás idején a holmi lefödésére, gabonanyomtatáskor pedig az ágyásnak hirtelen jött eső ellen való megoltalmazására szolgált. Ezzel szemben bent a házban szőnyeg helyett padkatakarónak, falvédőnek, ágyba a szalmazsák alá használják, télen pedig az ablakhoz teszik szigetelőnek. A ház körül a sírveröm, azaz krumpli, cékla, téli elraktározására szolgáló verem falát bélelik vele, csirkék alá teszik, szükség szerint búzát öntenek rá, gabonahordásnál az alcserényre szokták tenni, hogy ne szóródjék el a szem. Kint a szántóföldön ebéd, pihenő idején a kocsirúdhoz erősítve árnyékot vet. Valamikor a tiszai hajók vontatókötelének rúdjára olykor gyékényből szereltek vitorlafélét. A gyékényszedés férfimunka, a szövést fehérnép végzi. Dógozni és gyékényt szűni a tápai asszonyok nyelvében szinte egyet jelent. Тёппар nem értem rá dógozni, mé mostam. A szövés ősszel kezdődik és majd egész éven át tart. Igazi ideje azonban a tél. A tápai parasztszoba méreteit ennek megfelelően szabják meg: nagyobb a szokottnál, hogy a bordával elférjenek benne. Szövés előtt egy tutaj gyékényt lehoznak a padlásról. A tövét a földhöz veregetik. Amilyen széles gyékényt akarnak szőni, olyan hosszúra hagyják a nyílját. A fintorra és a farkára kicsit ráhagynak, a többi farkarészt a kaszakéssel levágják. A nyílja mémérésére egy mérőbot vagy mérőgyékény szolgál. Azt a gyékényt szeretik jobban, amelynek nagy a nyílja, mert ebből szélesebb gyékényt is lehet szőni. A farka levágása után a szövő kioldja a tutaj kötelét és balról maga mellé helyezi a tutajt. Kisszékre ül. Fölvesz egy gyékényszálat és leszedi a külső nagyhéjját. Ezt a lába közé fogja, a hámizott gyékényt pedig magától jobbra. Az előkészületnek ez az első része a hámizás. A leszedett nagyhéjjával a kemencében fűtenek, vagy kukoricaszárat kötnek. Ebből készül a tyúkülő, továbbá a rossz gyékény. A hámizott gyékényszálat ezután a szövő bal tenyerébe fekteti, és hüvelyk- és mutatóujja közé fogja. Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával selymöz, vagyis a bélfőhéjjáról lehúzza a selymet és bal kezének begörbített nagyujjába fogja. A selyöm a gyékény legfinomabb része. Ezután lefejti a külső bélfőhéjját és az alatta lévőről is lehúzza a selymet. A bélfőhéjjáról két szál selymet lehet leszedni, a legbelső gyékényrészről viszont csak egyet. Ennek a tovább már nem fejthető résznek bélgyékény a neve. A felhasított gyékényt csumókba, kis kévékbe kötik és szövés előtt egy órával vízbe mártják, vagy a csumót farkával lefelé tartva, a tövére vizet öntenek. A víz végigcsurog a szálakon. A kicsurgatott gyékényt most hűvös helyen a földre fektetik, hogy puhuljon. Áztatásra ártézivíz vagy esővíz alkalmas, mert a kútvíztől megvörösödik. Régebben a Tiszán áztattak. Az áztatott gyékény munkájával sietni kell, mert mind síkosabbá, nyálkásabbá válik. Ha szövés közben esetleg száraznak találják a gyékényt, akkor mögparáholik, vízzel meghintik. 400 FEi ^A>. „
