Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Közben készül az ijan is, vagyis a gyékény selyméből, rendesen egy-két szálból sodrott zsinór, amely a készítendő gyékényponyva, szatyor bordazatául, vázául szolgál, és amelyre a gyékényszálakat rászövik. Hallható ihany alakban is. Készítésének sodrás a neve. Ezt rendesen férfiak és nagyobbacska gyerekek végzik: a selyemszálat tenyerükbe véve, újabb szálak hozzáadásával, amelyeknek tódás a. neve, mindig egy irányba sodorják. Sokszor 80—120 m hosszú ijant is sodrának, amelyet rendre, karikába szednek föl. Ha az ijan nyolcas alakban összekunkorodik, akkor óvatosan kisimítják, mert ettől még használható. Az ilyennek kacimbás, kócsalábas, kócalábas, nyócas ijan a neve. Azt is mondják rá, hogy összekorcsolábosodik. A bélijan a gyékény beléből készül. A fintorijan a felöltött gyékény két szélső ijanszála, amelyet kétszeresen vesznek, hogy tartósabb legyen. Régebben kedvelt sodrási mód volt a nyútás is. Ezt többen csinálták, főleg eladólányok és legények. Az ijan kezdő végét kikötötték az utcán vagy nagy udvarban egy fához, és az elkészült ijant maguk köré tekerve, haladtak fokozatosan hátrafelé. A sodró mellett állt egy segítő, aki a hóna alá fogta a selymet. Sokszor a legény segített a sodró lánynak. Ha szatyrot szőnek, az előkészületek közé tartozik a szatyorfül fonása is. Ezt vajasgyékényből és farkából fonják. A szatyor nagyságától függően a fül hosszúsága 100—120 cm. Három szálból fonják. A szövő lefektet a földre néhány szál vajasgyékényt, majd farkat tesz rá. Előbb két ágat fon össze úgy, hogy az egyik végére rálép, majd erre sodorja rá a harmadikat. A szatyorfül két vége felé természetesen vékonyodik. Fonás után bicskával letisztogatják. Mindezek után következhetik maga a gyékényszüvés. A szövés hagyományos eszközei a két, 1,5—2 m hosszú átalfa és a változó nagyságú lyukakkal ellátott, keményfából faragott borda, amely az átalfák közé kerül. Az átalfákat télen bent a szobában, nyáron kint a szín alatt, földbe vert cövekekhez, illetőleg a rajtuk függő és csöngő néven emlegetett karikákhoz erősítik, 20—25 cm magasságban a felszín fölött. Néha alacsony székeket is raknak alájuk. A téli tápai gyékényszövő helyiség a hátulsó szoba, amelynek dógozóház neve is hallható. A szokottnál kissé hosszabb. Most az ijant fölötik, vagyis a borda lyukain keresztülfűzik és az átalfákhoz erősítik. A feszesre húzott ijan lesz majd a gyékény váza. Most a szövő asszony nekiülve a munkának, megfogja a feldolgozott és megáztatott gyékényszálat a nyílja tövénél és jobbról kezdi a kifeszített ijanszálak közé úgy befűzni, hogy az első szál (fintor) alatt felhúzza, a következő fölött áthúzza, és a harmadik szál alá dugja. így folytatja tovább föl- és lehúzgálva, amíg a végéhez nem ér. Az utolsó szál fölött mintegy 10 cm-re kihúzza a szálat, majd visszacsavarintja, fintoríti, fintorozi, fintorázi. Az eredmény a fintor. Az így felszőtt gyékényszálat most a bordával az átalfáig üti, dömböli. A következő gyékény szálat a bal oldalon kezdi befűzni. A munka mindaddig tart, amíg a kívánt nagyság nincs meg. Eddig az asszony ott ült az ijanszálak között. Most kihág és azt a helyet is beszövi, ahol eddig ült. Ezután a szövés két végén csüngő, kilógó farkakat vágja le. Mikor ez is kész, akkor az átalfákról levágják az ijant és a gyékény két végét bekötözik vagy befűzik. A kész gyékényt a pelyhektől megtisztítják: l'épihézik, majd kiterítve megszárítják, végül összehajtogatják. A szövésnek újabb módja a rámába szüvés, amely az utóbbi évtizedekben kezd tért hódítani. Ma sincs még minden helyen, ami részben azzal is magyarázható, hogy az idősebb asszonyok jobban szeretnek földön szőni, mert ezt szokták meg. Úgy is mondják, hogy erősebben oda lehet a földön dömbölni a gyékényt. A sűrűszövésű, két asszonytól egyszerre szőtt vízhatlan gyékényponyvának bo26 A Móra F. Múzeum Évk. 75. II. 401