Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

csak tetőfedésre alkalmas termésnek kangyékény, a pöfeteges minőségnek pedig kancagyékény neve is járja. A hagyomány szívósságára jellemző, hogy amikor a Tisza szabályozásával a tápai és környékbeli gyékényrétök eltűntek, kipusztultak, az élelmes tápai nép messzi vidékre is elment érette. Ilyen, tápaiaktól felfogott gyékénytelepek voltak a régi Magyarországon Száján, Titel, Apatin környékén, továbbá Alibunár mocsaras vidékén. Az újabb évtizedekben Dóc, Kecske, Gorzsa (Hódmezővásárhely határában), Hortobágy, Polgár, Pákozd, Dunaföldvár, Fonyód, Diósviszló határában vállalkoznak gyékény szedésre. Májusban, pünkösd táján indulnak el a tápaiak gyékényszerzésre. Az alkalmas hely kiszemelése úgy történik, hogy egy ember fölmászik egy fára a gyékényrét szélén, a másik pedig belemegy a vízbe a gyékény minőségét megvizsgálni. Közben levág egy csomó gyékényt, botra vagy rúdra köti, és föltartja a feje fölé, hogy a másik a fáról lássa, és kiáltásával irányítani tudja. A gyékénycsomó neve gyékény zászló. A levágott zöldgyékényből mutatóba is visznek haza, Tápéra. Régebben a bandagazdáknak uraságokkal kellett egyezkedniük, mert a gyékényrétek és halastavak általában uradalmi birtokok voltak. A gazdák megalkudtak és megvették kitermelésre a talponálló gyékényt. Az egyezség sokszor úgy szólt, hogy felibű vágták, a másik felét viszont a gazdától, tulajdonostól pénzért megvásárolták. A szödő, vagyis a vállalkozó tápai jógazdák az egyesség után azután otthon megszervezték a bandát. A faluháza előtt kidoboltattták, hogy hány pusztaszödő néven emelgetett gyékényvágó munkásra van szükségük. A szedők elsősorban a rokonságot vették be a bandába, azután kerestek gyékényvágókat, akik rendszerint/e/zM, harmadábú vállalták a munkát. Leggyakoribb volt azonban az az eset, hogy ötbű kettő volt a pusztaszedőé. Egy bandában hat ember szokott dolgozni. A gyékényszedéshez használatos szer. számokat (kasza, kaszakő, ráspoly) régen bőrtarisznyában vitték, ma szatyorbanLegrosszabb ruhájukban indultak útnak. Lábbelijük a kancabocskor, amelyet rossz csizmaszárból, házilag szoktak készíteni. Az élelmet zsákba rakják. Egy hétre való kenyeret, továbbá szalonnát, tarhonyát, krumplit, vöröshagymát, sót, paprikát visznek magukkal. A banda egyik tagja viszi a bográcsot, a másik pedig a csöcsöskorsót. Aki a bográcsot adja, annak végül adnak egy kéve gyékényt a használatért. Takarónak régebben subát vittek, manapság inkább pokrócot. Ha közel van a gyékényszedő hely, kocsin mennek, távolabbra vonaton. Visznek magukkal gunyhófákat, gyékényt a kunyhó fölállításához. Ha szükséges, még tüzelőfát is, főleg rőzsét hazulról visznek magukkal. A gyékényszödés mindig férfimunkának számított. A gyerek már surbankó korában szedte, az öregek pedig ameddig bírták. Újabban az asszonyok is elmennek olyan közeli helyekre, így Vajhátra, Szentesre, ahol szárazon is lehet vágni. Az előkészületek manapság is hasonlóan folynak. A szervezést most a szövetkezet végzi. Előre szerződést kötnek az Állami Tógazdasággal. Gondoskodnak a gyékényápolásról, így a gyékényes területet ősszel a szedés után felgyújtják, hogy a kártevők kipusztuljanak belőle. A szövetkezet köti a szerződést a pusztaszedőkkel is, akiknek utazási költségeit megtéríti, vagy saját teherautóján szállítja őket. A tápaiak régi idők óta Szent István (augusztus 20) előtti héten, közvetlenül a gabonacséplés befejezése után, indulnak gyékényt vágni. Megérkezve azonnal előkészülnek a munkára. Akik ëgy karra dógoznak, megválasztják a bandagazdát. Ez idősebb, tapasztalt pusztaszedő. Ugyanakkor minden kisebb bandának is van gazdája. Ha a rét közelében van tanya, vagy major, akkor ott szállnak meg az istállóban vagy a magtárban. Ha ilyen a közelben nincs, akkor kunyhót építenek. Minden banda külön kunyhót készít : 2—3 oszlopot ásnak le a földbe, ezekre kerül a hazulról hozott 394