Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Színváltozatuk igen gazdag. Mind a négy alapszínben és fehérben is előfordulnak, azonkívül vannak még fakók is minden színben és deresek. Vannak jelzettek is, így csapottszárnyúak, szívhátúak és külön szegedi különlegességként szerepelnek az úgynevezett örvösök (tarkák)." „Nagyságra nézve — írja tovább Winkler — a kis sirályka-galamb és az erős, teljesen kifejlett parlagi galamb között váltakoznak. Az evezőtollak majdnem a farktollak végeit érintik. A szép, büszke, karcsú, hattyúszerűen hajlított nyakon nyugszik a keskeny, nemes fej. A melle széles, kissé kiálló. Teljesen kifejlett és jól gondozott állatoknál a túlszélesség miatt középen a mellet ketté metszőnek látszó mélyedés van : szárnyait könnyedén oldalához simulva hordja. Tollazata gyengén testhez simuló és laza. Csőre és körmei a tollazat színezete törvényeinek megfelelő, ugyanis : a kék és feketénél fekete, a vörös, sárga és fehéreknél, valamint a fakóknál világos szaru színű. Szemük színe az egyszínűeknél gyöngyszín és narancssárga, vagy narancspiros, a szívhátúaknái többnyire sötét, ún. bükköny szem, de vannak gyöngy színszemű és sárgaszemű egyedek is. A legtöbb kedvelő a gyöngyszeműeknek ad előnyt. A szemgyűrű némelyeknél keskeny, más példányoknál erős, kissé dudoros. Színe csukvatartottaknál halavány, a szabadonszállók némelyikénél világos, míg a túlnyomó résznél barnás, de sohasem piros. A piros szemgyűrűs állatok nem kedveltek, sőt ezt a szegedi tenyésztők jellegi, vagyis határozott szépséghibának tekintik. A magas repülésen kivül még egy figyelemreméltó jótulajdonsága van a szegedi keringőnek: a galambházhoz való ragaszkodása, ahol született, vagy ahol fiatal korától fogva megszokott. Képes néha napokon keresztül is étlen-szomjan kedvelt otthonát keresni, anélkül, hogy más udvarba vagy galambházba berepülne." Mint mondottuk, a szegedi keringő eredetére semmi biztos adatunk nincs, de Winkler szerint a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy e keringők őseit — miután jellegük keleti vérre vall — annak idejében a törökök hozták magukkal. Megemlítjük itt, hogy Winkler János szerint a bácskai keringő, és a miskolci kontyos keringő a szegedi keringőből tenyésztődött ki, de Péterfi István szerint még a kaposvári magasszálló, aradi szalagos keringő, a szabadkai rözgőszíves (suboticki drhtavi golub), a szabadkai magasszálló (suboticki visokoletac), sztapári magosszálló (staparski visokoletac), topolyai magosszálló, zombori magosszálló (somborski visokoletac, kru moletac), makai keringő is. Itt Szegeden az egyes purclifajtákat kitenyésztőjük neve után is meg szokták különböztetni. Sok családban nemzedékről-nemzedékre öröklődő szenvedély a galambászkodás, ami aztán sajátos típusok kinevelésében is megnyilatkozik.

9 így a már idézett mondókában is előforduló Hódi-család nevéhez a hófehér tollazatú, sárgaszemű, csontfehér körmű és orrú fehér purcli, másképpen hódigalamb, hódifehér kitenyésztése fűződik. Hasonló a máléfajta, máléfehér, máléörvös, amely nevét a Málé csúfnéven emlegetett Aa/wár-családtól kapta. Már eltűnőben van: tollazata, csőre fehér, a feje pedig paradicsompiros. Ismeretes volt régebben a Kaminár-család után a kaminárgalamb is. Nem emlékeznek különösebb jellegzetességére, de kiváló gonddal tenyésztették. Ilyen purcliféle a manapság is kedvelt és elismert badéféle, badeféle is, tenyésztője Bozóki, csúfnéven Badé István alsóvárosi galambász, foglalkozására nézve vasutas után. A purclival való foglalkozásnak, hajtásnak purclizás neve is hallható. Kálmány Lajos megörökítette még a szintén tenyésztőjükről elnevezett bátorifehér, liptaikék, hubertsárga, Kismiska Náciféle lépes nevezetű purclifajták emlékezetét is, de korunk galambászai ezekről már alig tudnak a nevük hírén kivül valamit. 9 Látogatás a szegedi galambbörzén. Délm. 1929, 279. sz. 386