Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
Azt mondja, hogy érdemes a szegedi galambászokról beszélni, mert „az általuk tenyésztett szegedi röpgalambok (purclik) a legjobb, legmagasabb röpülésű és legkitartóbb galambok a manap hazánkban dívó összes röpgalambok között." Nincs az országnak Hegedűs szerint és a magunk ismerete szerint sem egyetlen más városa, ahol annyi galambász élne, mint Szegeden. „Vannak legalább is ezren. Népszámláláskor letagadják — írja Hegedűs —, nehogy adót kelljen fizetniök. Kiállításokon nem vesznek részt. Ennek ellenére is a szegedi purcliknak országos hírük van és díjakat, okleveleket nyernek, így az 1892. évben rendezett zombori kiállításon is." Az újabb állapotok jellemzésére később rendre még visszatérünk. „A szegedi galambásznak — folytatja Hegedűs — megvan a jó tenyészanyaga, olcsóért kapja a galambeleséget, az eladásra szánt galambokkal nem kell neki városról-városra kóborolnia, a jó fajtáért helyébe megy a vevő. A szegedi galambász „pakszióval" neveli kedvenc galambjait, a magasröptű, jól vető purclijait és a nagy, ízletes húsú gatyásokat. Naphosszant elgyönyörködik a purclicsapat keringésében és nem álmodik — legnagyobb részének fogalma sincs — díszoklevelekről, csillogó pénzdíjakról." Hegedűs szerint ebben az időben „a szegedi nép a galambászokat nem tartotta „mögélhetős" embernek. A szorgos szegedi nép szemében a galambászás csakugyan egyértelmű a restséggel, mert a szegedi galambászok nagy kontingense nem kabátos emberekből vagy értelmes gazdákból áll, hanem többnyire ácsok, kőmívesek, molnárok, kubikosok és más, hasonló foglalkozású emberek, a munkásosztály majdnem minden rétegéből. Tán e körülményekben keresendő a szegedi nép ellenszenve a galambászat iránt, hogy éppen azok bíbelődnek a sok időt fecsérlő foglalkozással, kiknek idejét a kenyérkeresésnek kellene igénybe vennie. 7 Ennek oka többek között az is — írja tovább Hegedűs — hogy a szegedi galambász nem elégszik meg az udvar közepén felállított galambdúccal, hanem galambjainak nagyrészét a ház padlásán helyezi el. A háznak zsindelytetőzetét a legfelső sorban kilyuggatja, vagyis ún. lépelő lyukat szokott fúrni minden egyes zsindelyen. Ezek a lépelő lyukak arra valók, hogyha a galambok közé fönt repülés közben idegen galamb vetődik, azt a galambász megfoghassa, jobban mondva meglépelhesse. A lépezés, dufázás a következő: a galambász nádbotot hasogat vékony pálcákká, melyeknek hosszúsága 20—25 cm. E pálcákat megforgatja zúzott, tört lépkeverékben, és ha idegen galamb a tetőre száll, a galambász fölsiet a padlásra és azon zsindelynyíláson, amelyen az idegen galamb áll, kidugja a lépvesszőt a galamb szárnytollai közé. A meglépett galamb szárnyai összeragadnak, a tetőről tovarepülni nem bír, hanem rendszerint legurul a tetőről. Ha színtetőn, tűzfalon, egy más magasabb helyen állapodik meg az idegen galamb, akkor dufával lépezi meg, mely nem áll egyébből, mint 4—5 öl hosszú rúdból, melynek végéhez köti gyöngén a lépet." „A lépezés és az azzal járó zörej-börej miatt haragszik — Hegedűs szerint — legjobban a szegedi ember a galambászra, melyhez hozzájárul a tető kilyuggatása és ama körülmény is, hogy a galambnak nagy mennyiségben való tartásával tisztátalanság is jár. A galamb után maradt szemét rothasztja a különben is vékony zsindely tetőzetet." „A meglépelt idegen galambot vagy kiváltja busás váltságdíjért (különösen, ha jóröptű, vetős a zsákmányul ejtett galamb) a tulajdonosa, vagy ha ez nem történik, a galambász megszoktatja, vagyis 3—4 hétig félsötét padláson tartja, mely idő alatt a galamb elfeledi eddigi tartózkodási helyét, és azután a csapatához osztja be, összepároztatja." 7 Ebből a korból való életkép Cserzy M., Börcsök Mihály galambjai. In: Kint a pusztán. Szeged 1899, 121. 382
