Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A szarka csörög. Dugonics a fecsegésre ezt mondja : pipere-szarka-csörgések és darálások? 1 Ha szarka száll a háztetőre, vendéget jelent. Ez arról jön, amerre a farkával billent. Ha valaki két dolgot szeretne egyszerre, de tétováz közöttük, akkor Tápén ezt mondják niki: kettős lössz a szarkafészök. A túzok (Otis tarda) már alig látható, pulyka nagyságú madár. Alakjából érthető meg a már Dugonicstól is idézett példabeszéd : jobb a mái veréb, mint a holnapi túzok, vagyis többet ér az, ami van, mint amit csak remélni lehet. A vércse (Cerchneis tinnunculus) ragadozó madár, a csirke, galamb ellensége. Innen névmágiás tápai pétör megnevezése. Említettük, hogy Lakatos juhászoktól tilinkómadár nevét is hallotta. Vöröses tollazatúhoz hasonló színű lóra szokták mondani: vércse, vércseszőrű. A víziélet évszázadokon át egészen a folyószabályozásig jelentős mértékben járult hozzá a szegedi táj ételkultúrájához is, és az idők folyamán a szegedi konyhának változatosságot, sajátos ízeket, különleges készítési módokat biztosított. Nézzük is meg azokat a nyersanyagokat, amelyek a pákász szorgoskodása révén kerültek a régi szegediek asztalára. A pákászt nagy szegénysége rákényszerítette az önellátó életre. Természetesen a piacra is jutott abból, amit összegyűjtögetett. így a vadmadarak húsa és tojása mellett evett és árusított halat, csíkot. Nyilván az ő feladata volt régebben a teknősbéka fogása is. Semmi nyoma, hogy népünk ette volna, az úri rendnek azonban kedvenc eledele volt. Az 1726. évi tanácsi jegyzőkönyvben olvassuk: N. Város számára Teknős békáért 3 ft. A tanács szívesen küldte pozsonyi és bécsi uraknak, hogy Szeged ügyeit és érdekeit kedvezőbben, gyorsabban intézzék. Az 1827. évi hivatalos városi ár — tarifában olvassuk, hogy piaci helypénz gyanánt fizetendő : Egy zsák Teknős békától, melly árulásra kitétetik Váltó Tzédulában 3 kr. A pákász kelepcében fogta a nyulat, gyűjtötte a sulymot, nádgumót, gyékényböngyölét, gyökérgumót, amelyeket megtörve, liszt gyanánt is elhasznált. ínséges időkben erre más szegényszerű ember is rákényszerült. Mindebből természetesen eladásra, esetleg cserére is jutott. Mint előbb is mondottuk, a pákászok gyűjtögették a vízimadarak tojását, amelyet a piacon szívesen vásároltak tőlük. A gyűjtésbe egyébként vízmenti gyerekek is belekapcsolódtak. Máig élő hagyomány szerint a dárévöcsök, másként dáré, bujár (Podiceps eristatus) szárcsa (Fulica atra), továbbá a ződfejű kacsa (Anas boschas) tojásával sütött ünnepi kalács páratlanul jóízű volt. Rántottának a bibictojást kedvelték. Örömest kaptak azonban vadkacsa-, vadlibatojáson is. Annak a pákásznak, aki főleg csíkokat fogott, csíkos, csíkász volt a neve. A csík (Cobitis fossilis) öreg tanyaiak ajkán halcsík, különleges halfajta volt, amelyet népünk káposztába főzve fogyasztott. A pákászok másik nagy felekezetéhez tartozó madarász a piacot bőségesen ellátta vízimadarakkal is, amelyeket a szegedi szakácskönyvek szerint igen változatosan tudtak elkészíteni. Mindez már a múlté. A vízimadár valamikor egyébként a legolcsóbb népeledelek közé tartozott. Megúnásig ették. Régebbi följegyzések szerint ez annyira ment, hogy a cseléd fölmondta a szolgálatot, ha szüntelenül madárhús került az asztalra. A koldusok alamizsnául akárhányszor egy-egy vadkacsát, sneffet kaptak. Az ilyen házat azonban olykor el is kerülték, mert maguk is elteltek vele. * 67 Etelka I. 319. 378
