Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A Tisza egykori világához, főleg a gyűjtögető pákászélethez tartozott a rákászás, rákszödés is, amely nyilvánvalóan igen régi hagyomány volt. Ezt az 1522. évi tizedjegyzék Rákos családneve is tanúsítja. Dugonics ezt a kapzsi embert jellemző példabeszédet örökítette meg: a rákban faggyút kerestet. S szegedi népnyelvben is járja a hirtelen zavarában elpiruló emberre: vörös lőtt mint a rák. Élő emberrel már alig találkozunk, aki a tiszai rákszedésre, szegedi rákevésre emlékezne. Adataink így sajnos, nagyon szűkösek, bár értékesek. „Még az én gyerekkoromban — írja 58 Tömörkény — a Város alatt tele volt a Tisza rákkal, míg ma aranyért sem találni benne ezen a tájon... Annak előtte annyi volt, hogy aki egy kis rákcsípéstől nem féltette az ujjait, puszta kézzel foghatta. A gyerek végighasalt a tutajok szélső gerendáin, fölgyürte karján az inget és a vízben a gerendák alá tapogatózott a kezével. Ott mindig talált rákot, előhúzta, játszott vele egy darabig, aztán megint a vízbe dobta, mert úgyszólván alig volt értéke. A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett vele a parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy játékból halásztuk... Hazulról hozta az ember hozzá a brácsát. Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavasak között talált az „ember" valamely kisebb hordóabroncsot, azt a cukorsüvegről maradt madzaggal hálóra befonta, és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a sárkánynál szokás. Ez is elmúlik már, mert nagyon sok a telefondrót. A brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember" vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert azidőben a parton, vagy békát... A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hídról, s nem telt bele sok idő, már újból föl lehetett húzni. Volt rajta rák, olykor sok. Voltak köztük terhes nagyállatok, olyan színűek, mint a kékagyag. Ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték." A rák gyomrában található kékesfehér, lencseszerű anyag volt a rákszöm. Ha szembe hullott valami, akkor rákszemet dugtak a szemhéj alá, hogy így biztosabban kivehessek. 59 Ez igen régi szegedi orvosság, mert rákkő néven már az Alsóvárosi Glosszák is megörökítette 60 1510 táján: raak eov, vagyis 'capillus qui invenitur in capite cancri'. Úgy véljük, hogy az említett tizedjegyzék egyik szegedi családneve, a Púzs öszszefügg a puzsa 'csigabiga' szóval, amely Ormánságban és a szlavóniai magyarság archaikus jellegű nyelvében, sőt az utóbbinak konyháján is ismeretes. Ezekből az analógiákból és a családnévből jogosan föltételezhetjük, hogy a középkorban a szegedi nép asztalán is ott lehetett a csiga. A pákászkodás, vízi gyűjtögetés szinte napjainkig élő maradványa apiócaszödés, amelyet az alábbiakban Grynaeus Tamás gondos anyaggyűjtésen épült dolgozatai nyomán mutatunk be. 61 68 Tömörkény L, Vízenjárók 77. 59 Kovács 388. 60 Bálint S., Alsóvárosi Glosszák. Egy szegedi nyelvemlék. MNy 1961. 61 Grynaeus T., Nadály és nadályosok. Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 26 (1962). Uő. Gyógynövény árusok Szeged piacain. Uo. (1964); Vö. még SzegSz. II, 308. 379
