Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A mátyásmadár (Garrulus glandarius), másként szajkó Tömörkény szerint hajdani fogadók kedvelt madara volt, amelyet emberi szóra is megtanítottak. A belépő vendéget rendesen betyár kiáltással üdvözölte.

52 Ezzel kapcsolatos Cserzy Mihálynak egy mondai színezetű története.

53 Egy Szegedre vándorolt idegen fogadósról azt rebesgették, hogy dúsgazdag marhakereskedő vendégének elemelte 40 ezer forintját, az ügyre azonban nem derült bizonyosság. A fogadós később szerzett magának egy mátyásmadarat. Minden örömét ennek a csacsogásában lelte. Szolgálóleányának szigorúan meghagyta, hogy a madárért életével felel. Ez hamarosan és váratlanul el is pusztult. A halálra rémült lányt a fogadós arculütötte : ijedtében összeesett és azonnal meghalt. A holttestet titokban a Tiszába dobta. Valahol Martonos alatt vetette ki a víz. A dolog nem derült ki, öngyilkosságra gyanakodtak, a fogadósnak azonban állandóan a fülébe csengett a madár szava: betyár. Ez annyira felbolygatta, hogy a szorongásokba hamarosan maga is belepusztult. A nádiveréb (Acrocephalus arundinacaeus) tápai hangutánzója: két kés, három nyárs, három kaszás, hat v'éllás. Buta : okos mint a nádiveréb. Nyejfentyű néven emlegeti népünk a sárszalonkát (gallinago). A pacsirta (Alauda arvensis) népünknek igen kedves madara. Hangját fölfelé szálltában ez a régi szőregi mondóka utánozza : fölviszöm, fölviszöm, fölviszöm baltikámat Boldogasszonyhon, Boldogasszonyhon fölviszöm, fölviszöm. Csakhogy szegényke nem bírja fölvinni, amit leereszkedőben be is vall: elejtöttem.^ Én is vagyok azért valaki : engöm se a pacsirta kötött. Régi hiedelem szerint Zsuzsanna napjára (febr. 19) már megszólal a pacsirta^ hogy a közeledő tavaszt jelentse. A rigó (Oriolus oriolus) ezt fütyüli : huncut a bíró. Éppen ezért a szolgabíró madara, mert mindig annak a tisztességét dicséri. Valamikor én is voltam valaki : neköm is füttyengetött valamikor a sárgarigó. Tömörkény nyomán már említettük, itt még tovább idézzük, hogy az ő idejében még akadtak olyan célszörű szögény embörök, akik ráérő idejükben madarakat tanítottak még szebben fütyülni.

55 így egy hajóslegény rigót szoktatott: „atagvakkot fújja, a közönséges marsot fújja. Le tudja híjni a kaszárnyaárestáncokat. A generálmarsot fújja, mög a czapistrángot fújja" — dicséri a novella egyik alakja, egy nekilelkesült vízenjáró, és egy tiszaparti kiskocsmában meg akarja akadályozni, hogy a rigót egy hajóvontató szerb ember vásárolja meg, mert hajóslegény gazdája megszorult: „ilyen csúfság régön nem esött mög a Városon." A seregély (Sturnus vulgaris) népünk nyelvén serege, serögje, seregje, a szőlőhegyek vendége. Elriasztása külön tudomány volt.

56 A sordély (emberiza miliaria) szegedi ajkakon surdé, csordé, sodrómadár. A szarka (pica) ismert fajai: bábaszarka, másként szőriszarka (Lanius minor),. szarkagábor (Lanius excubitor), Fehértón a székiszarka (Himantopus himantopus). Ez utóbbinak más neve karólábú snyeff. Szegeden is közismert szólás : sokat akar a szarka, nem birja a farka. Aki a szükségét végzi, a tápaiak szerint: szarkát fog. A hitvány föld olyan, hogy a szarka is éhön veszne rajta. Az ilyen föld Ószentivánban szarkamart föd. 52 Tömörkény I., Hajnali sötétben 415. 53 Cserzy M., Régi világból 27. 54 Kálmány L., Boldogasszony 13. 55 Ne engedjük a madarat 3. 56 Rónasági csodák 201. Vö. még SzegSz. II, 401. 377