Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A vadlibát Lakatos szerint

39 régebben sárgarépával és szemes eledellel körülszórt vastűr segítségével fogták. Arra is emlékezett, hogy pusztai parasztpuskások a leszálló vadludfalkát kukoricaszárral, vagy hasonlóval jól megrakott talicskát tolva közelítették meg. A csapó nyers tökből készített cinkecsapda.

40 A tök felső részét lemetszették csaptatónak és felpöckölték. A tök belsejébe vékony keresztecskét szúrtak, amelynek végét cérnaszállal kötötték a felpöckölt részhez. Ha a cinke rálépett a keresztbe tett fára, ez megbillent és a fedő tökrész ráborult a madárra. A cserény ma már csak a galambászok körében használatos, az ő világuk bemutatásánál írjuk le. Népünk még a századfordulón is szerette a háznál a madarat. „Rendesen vagy egy fürj szokott pitypalattyolni, verni — írja

41 Kovács János — vagy egy stiglinc, cinöge, csízik vagy kendörice csacsogni, énekölni. Ritkábban a rigó fütyülni, a rütyü, azaz zöldsármány és a vörösbögy meg a pinty, pintyőke ugrándozni". Ehhez hozzávehetjük még a gilicét, vadgalambot is. A kanári népünk szélesebb köreiben nem tudott elterjedni, kedveltté válni. Mindezekből kitűnik, hogy a madárféle a szegedi népnek évszázadokon át nemcsak passziója, tápláléka, hanem szerényebb mértékben kenyérkereseti forrása is volt. Bertrandon de la Brocquière útinaplójában ((1433) jelenik meg először a szegedi madárpiac előttünk. A múlt századból Lakatos Károly mellett jellemzi Cserzy Mihály

42 és Csényi Gyula

43 is. Egyértelműen azt írják, hogy a Víz előtt a Széchenyi téren, a vízház

u mellett állott. „Ott találkoztak — írja Csényi — a madarászok, galambászok, kalitkacsinálók, meg a vadászok és agarászok is." Viszont Cserzy így emlékezik : „Pár év előtt még rendes madárpiac volt idebent a Városban. Galambászok és madárfogók típusai verődtek ide együvé, és ki kendőbe kötve, ki pedig kalickában árulta a maga portékáját. Ma zsebből árul a madarász és jár házról-házra a fürge jószágokkal." Végül be kell számolnunk egy különös szegedi diákegyesülésről is. A múlt század hatvanas éveiben a szegedi diákok — írja a visszaemlékező Csényi — szabadság jeligével „egyesületet" alapítottak, amelynek az volt a célja, hogy a madárpiacon összevásárolt éneklőmadarakat hatalmas kalickába gyűjtsék. Majd átvitték az újszegedi ligetbe, és szabadon bocsájtották őket. Közben iskolatársuk, Róth Endre [későbbi Szögedi Endre helybeli zeneszerző] „Szabadság" dalát énekelték el. Nem vették észre, hogy egyik piarista tanáruk is követte őket. A végén ő is kérte az egyesületbe való fölvételét. A madárpiac évszázados hagyományának utolsó nyomait napjainkban a még jellemzendő galambpiac őrzi. A szegedi célszörű szögényembör ismerete a vízenjárók és madarászok madártudománya mellett még számos más fajtára is kiterjed: meg tudja nevezni őket, és sajátos hiedelmeket, szólásokat fűz hozzájuk. Ezekről is itt, ebben az összefüggésben emlékezünk meg. Ismert nálunk is a borozdabillögető (Motacilla alba), a büdösbanka (Upupa epops), másként bankamadár, a csóka (Corvus monedula), másként öregpap, a. fogoly 39 Vadászati és madarászati emlékeimből 312, 314. 40 Kovács L, 252. 41 Kovács /., 251. 42 Alföldi madarászok. 43 Csényi Gy., Madarászokról. SzH. 1922, 121. sz. 44 SzegSz. II, 679. 375