Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Boldogok, ha hímet fognak. Zsákba rakják őket. A nőstényt a madarászat végén eleresztik. A lépvesszőket felújítják, a madártolltól megtisztítják és kezdődik az egész elölről. Két-három falkát is kivárnak. A zsákok megtelnek, különösen több napos eső után, amikor a madarak eléheznek és rajokban indulnak élelemért. Foghatnak 40—50 darabot is, különösen a hüpp néven is emlegetett vörösbegyet, amely rendkívül együgyű madár. Elég egy hüvely vöröspaprikát feltűzni a lépfára, hogy tőrbecsalja vele az ember. Gyakorlott madarász lebújik a lépfa mellé, füttyszóval hüppög neki és jön ész nélkül a vesztére. Ez biztos fogás. Értéke azonban csekély: a hím 20—25 krajcár. Ezt is inkább babonás hitből veszi a nép. Ugyanis azt tartja, ha orbáncos beteg fölé helyeznek vörösbegyet, akkor ez a betegséget magábaszívja és elpusztul, a beteg ellenben fölépül. A hiedelem tudtunkra már nem él. A madár-lépezésnek még egy szemtanúját, a botanikus Győrffy Istvánt idézzük.

37 A Boszorkányszigetről délre egy tisztáson „fűzvesszőkből összetákolt gunyhó, előtte apró kalickába kitett tengelicek, csízek és két lépfa." Az egyik „négy-öt fűzből összekötött, fent kosárszerű fonadékkal koronázva, alul levéltelenek a vesszők, csupán fent képeznek a zöld leveles gallyak sűrűs fonadékot. Oldalába, tetejébe lépveszszőket tett a madárkedvelők kedvét kereső madarász. Erre egy-két elég rosszul kitömött csízét tűzött ki. A másik lépfa is körülbelül 2 m magas, de mindössze két erősen leritkított és letűzött fűz, szintén lépvesszőkkel csalinak rajta a kitűzött tengölice. A fonadékos lépfával csíziket fognak. A ritka lépfa a stiglinc veszedelmére van kitéve. A lépet dorozsmaiaktól veszik, éppen úgy mint a galambászok. „A lépet rákenik egy csizmaszár darabra, amelyben a vékony lépvesszőket megforgatják és lépfára tűzik, beszúrják. Mivel a szél kifújja, frissíteni kell minden órában". Sok baj van a madarak nevelésével : tisztán tartani, homokról, fürdővízről gondoskodni. A madarak egymástól tanulnak énekelni, de tanítani is kell őket. Hallottunk az álló néven emlegetett madarászeszközről is. Ez olyan földbe szúrható horgas fa, amelynek felső végén kampó van. Erre könnyen ráilleszthetők a csalétkül szolgáló drótkalitkák, amelyekben a hívó, tehát a madár van. Az állókat lépfákkal szúrják körül. A kalitkákat nem a földre teszik, hanem mindig az állóra akasztják, nehogy valami földi állat a madarakhoz férkőzzék. Tömörkény egyik elbeszélésében

38 egy öreg szegedi hajóslegényről szól, aki „amikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta. Annak híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni. Rettentő módon érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó, minden vizenjáró tudja, hogy amely hajón a feketerigó ilyen borzasztó szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignác öreg hajóslegény." Tavasszal a zöld búzatáblák között történt afürjözés.fűrözés, vagyis a fürjfogás. A fürjet nemcsak a hangjáért, hanem a húsáért is vadászták. A fürjözés leginkább afűrhívó segítségével történt. Ez nem más, mint bőrből készített zacskó, amelyet lófarokkal költöttek ki. Felső végére pulyka lábszárcsontjából vagy ónból készített síp került. A megbúvó madarász a zacskót mutató és nagy ujja közé fogja, ráüt. így utánozza a fürj hangját, közben természetesen a sípba is belefúj. Tápén két eltérő hangú sípot is használtak. A hímek vakon siettek a hang után, azonban a már előre kikészített zöldre festett háló alá kerültek. 37 Györffy I., A lépfa. Aquila 1929/30, 21. 38 Tömörkény I., Ne engedjük a madarat 11. 374