Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A Tisza szabályozása és ármentesítése után sem hal el az évszázados pákászhagyomány. E primitív, gyűjtögető foglalkozásnak egyes ágai, munkakörei mintegy mellékkereset, esetleg háziipar gyanánt olykor máig tartják magukat. Ilyenek a madarászat, ennek is egyik különleges ága, a galambászkodás. Ilyen a tápai gyékény szövés, továbbá a nádvágás, kosárfonás, homokhordás, piócaszedés, székfűvirág gyűjtése. Miután a pákászélet történeti néprajzáról előbb már szó esett, itt a legutolsó évszázad jelenségeit, csökevényeit, illetőleg fejleményeit tekintjük csak át. A madarászat a századfordulón még eléggé tartotta magát. Legértékesebb forrásunk Cserzy Mihály, aki életképszerűen örökítette meg 36 a korabeli madarászok szegedi világát: Őszi hajnal. Két ember, vállukon zsák. Megérkezve kibontják a zsákot, és kiveszik belőle az apró, négyszögletes kalickákat, melyekben csíz, szokottabb nevén csízik (Chrysomitis spinus), stiglinc (Carduelis carduelis), öregek ajkán tiglinc, Kisiratoson tiglinó, és vörösbögy (Erithacus rubecula) csapkod. Madarászok ők, akik ilyenkor napszám híján ezzel foglalkoznak. „A kalickák előkerülvén a zsákokból, hozzáfog a két ember a mesterséghez. Az első dolog a lépfák fölállítsa. Ezt is tudni kell, mint mindent az életben, mert a léppel való madárfogásnak ez a tulajdonképpeni alapja. A stiglinc ritkás, átlátszó bokorra szeret leszállani, a csíz ellenben sűrű ciroksöprű-alakút kedvel. Ez okból a lépfákat is az ő kedvük szerint kell összeszerkeszteni. Levágott fűzfaágakat köt együvé és erősít le a földbe az ember, melyek ha esetleg régiek és fonnyadtak, akkor friss gallyakkal föleleveníti őket. Az ágakat azután arányosan elvagdossa és elhelyezi rajtuk a makk névvel illetett, 3—4 cm hosszú podvásbélű (bodza, juhar, tányérica) vékony cserjeágakat. Ezeket az ágra tűzi föl az ember olyképpen, hogy a másik végükre ráalkalmazhassa a spindli néven emlegetett lépvesszőt. Amint így elkészülnek a lépfák, a zsák aljáról, vagy a tarisznyából elővesznek az emberek néhány madarat: csízt, stiglincet, amelyek bizony már nem énekelnek, mivelhogy elmondták hattyúdalukat, és ezekkel fölékesítik a lépfákat, hogy könnyebben tévedésbe ejthessék az erre tévedő madarakat. Most még a lépvessző marad hátra. Ez meg cirokból vagy tamariskusfa vesszejéből kerül ki, mert ezek vékonyak és hajlósak, ami nagy előny, mert ha az ilyen belépezett vesszőre ráröpül a madár, meghajlik alatta, és a szárnya rácsapódik a lépre, amelyből egykönnyen bajos dolog kihúzni. A lépvessző 20—22 cm hosszú és egész csomóra való van most itt. Ez szintén igen lényeges. Olyan a vessző, mint a halfogó embernek a giliszta. A csomó pedig a lépbe van téve, mint a kender az áztatóba. A lépet viszont valamely kiérdemesült csizmaszárnak a darabjába burkolják, amit kettéhajtanak, hogy ne érjen semmihez... A lép, ez a csodálatosan ragadós eszköz, a tölgyfának betegsége : kinövés a korona között, mely sárgazöld bibircsókként támad a gallyakon, amit összeszednek a madarászok és ahhoz illő tudománnyal elkészítenek. Mossák, baltafokkal megtörik, azután olajjal összefőzik, és addig kavarják, amíg nem pattog. Ekkor bekerül az öszszehajtott csizmaszár közé. A madarak szárnyáról azután hamuval letisztítják a ragadós lépet és megnézik. Horváth S., A Physiologus. Ethn. 1921, 1. Cserzy M., Alföldi madarászok. SzH. 1901, 54. sz. 373