Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Elsősorban mégis a tollukért tartották a darukat. Ugyanis a magyar viselethez valamikor elválaszthatatlanul hozzátartozott a darutoll. A tollat hordták a süvegen, sisakon, pajzson, lovon, lóféken, asszonyok ruháján. Kézfogóra, lakodalomra, keresztelőre mindig fölékesítették magukat darutollal.

5 Ez a szokás nyilván még a magyarság ősi totemkultuszában gyökerezik. A darvakat természetesen nem ölték meg, csak úgy tépték meg a tollúkat. Az egykori nagy szükséglet kielégítésére a darvászok vállalkoztak, akikre a török adót is kivetett. Az 1549. évi szegedi defter a vadak, apró madarak után beszedett piaci jövedelmekről is megemlékezik.

6 Takáts Sándor kutatásai szerint leghíresebbek voltak közöttük a szegedi, mezőszegedi darvászok, akik voltaképpen fészekszedők voltak. Kiszedték belőle az öregek elhullajtott tollát, és a fiókákat. A kicsinyeket azután fölnevelték, és magukhoz édesgették. A darutoll egyébként adószámba is ment. így Nagykőrös városa évente sok darutollat szolgáltatott a töröknek részben adó, részben pedig ajándék fejében. A szegediektől vásárolta drága pénzen. 1647. János deák által Mező-Szegeden ajándékba való daru tollakat vasaltattunk 22 ft 40 d? 1657-ben 13 forint 6 dénárt költ szegedi darutollra. 1669-ben Szegedi Ferenc 5 aranyat kap Kőrös városától reá. Egy-egy szép szál darutollért olykor egy forintot is fizettek, amikor egy borjas tehén nem került 10 forintnál többe. A szegedi madarászatra később még visszatérünk. A XVIII. század végén egy kiváló német természetbúvár, gróf Hofmannsegg hazánkban utazgatva, Szegeden is megfordul, hogy az itteni nagyhírű madárvilágot tanulmányozza. Mint írja,

8 Szegedre érve „első tudakozódásaim tárgya a mocsarak voltak, ahol mint hallottam, mérföldnyi távolságokra is lehet csónakázni és számtalan vadat lőni. De mily kellemetlenül csalódtam, midőn haliam, hogy az idei nagy szárazság miatt, minőre még a legidősebb emberek sem emlékeznek, a körülmények egészen megváltoztak, s a környéken több mérföldnyire, a folyókat kivéve egy csöpp vizet sem találhatni, és így semmiféle vízi madár sincs, legföljebb egynéhány elég távoli helyen'" Megismerkedik azonban a városi kéményseprő mesterrel, aki jeles vadász hírében állott. Ez „elvezetett néhány jó mocsáros vidékre, de mindig 3—4 mérföldet kellett tennünk odáig és gyakran valami szálláson meghálni. Itt mindig a legkellemesebb volt előttem egy magyar nemzeti étel, hús paprikával, mely pompásan ízlett és igen egészségesnek kell lennie. Habár este elég sokat ettem, mégis legkevésbé sem ártott meg. Másféle húsból nem lett volna szabad ennyit ennem." Itt a vízen, lápok között a paprikát nyilván a maláriás megbetegedés elhárítására is fogyasztották. Később a gróf még megjegyzi, hogy a nagy szárazság miatt a felét sem gyűjthette öszsze ama madárfajtáknak, amelyek rendes vízállás mellett itt találhatók. Mégis már vagy húszfajta sneff került a birtokába, de vagy ötvenféle van itt, amit „alig hinne az ember, ha nem látná." A régi szegedi pákászvilág már elmúlóban volt, amikor a múlt század utolsó évtizedeiben, igazán a végső pillanatokban Lakatos Károly vállalkozott

9 a megörökítésére. Mellette főleg Tömörkény Istvánnak köszönhetünk egy-két hasznos adatot, megfigyelést, hagyományt. Előadásunkban leginkább Lakatost követjük, de a máshonnan adódó kiegészítésekről sem feledkezünk meg. 5 Takáts III, 82. Vö. még Apor P., Metamorphosis Transsylvaniáé (lapszámozás hiányzik). 6 Velics-Kammerer I, 65. 7 HódOkm. I, 138. 8 Berkeszi /., Gróf Hofmansegg utazása Magyarországon 1793—94-ben. Bp. 1887, 88. A különben jó magyar fordítás egyes részleteket, így a vadászati kalandokat megrövidíti. Ezért az eredetit is megnéztük: Reise des Grafen Hofmannsegg. Görlitz 1800. 9 Lakatos К., A pákász vagy nádlaci, a régi Szeged eltűnt alakja. Népr. Ért. 1912, 25—38. 362