Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A pákász a rétből, lápból élt. Ott^is lakott. „A régi víziélet réti világában — mondja találóan Tömörkény

10 —voltak emberek, akik valahonnan valamiképp kiszármaztak a vízre. Félig benne éltek, mert nekik a sárcsónyikot meg a tapogatót ott hullajtotta el kenyérül az élhetés. Mondják emlékező öregek, hogy ezeknek az ilyenforma népeknek a vízzel való barátság nyomán halbőr nőtt a lábán. Ez azonban nem mese, mert ezek emberek voltak, nem pedig halfarkú kisasszonyok, mint a szép Meluzina..." A pákász, egykori tréfás nevén nádlaci — fejtegeti Lakatos — meghúzódott a nádrengeteg sűrejében. Nem kérdezte tőle senki, honnan jött. így aztán olyanok is bevették magukat a vizek világába, a nádasok porondjaira, szigeteire, így a szegedi tájon a Gyálai rét, Dókató, Marostő, Algyő ingoványaiba, akik a társadalomból, az emberek közösségéből valamiért bujdosni voltak kénytelenek: verbuválás elől meglépő legények, katonaszökevények, helyzetükkel meghasonlott jobbágyok, bajba jutott pásztorok, bojtárok. így volt ez egészen a víz-szabályozásig. Utána elvesztették lápi menedéküket és így életlehetőségeiket is. A viharvert pákász elszokott a beszédtől. Szavát is alig lehetett venni, amikor előjött az emberek közé, hogy szerzeményeit, gyűjtögető életmódjának zsákmányait eladja. A réten, lápon kívül nem érezte jól magát. Nem ismert el semmiféle urat, állami tekintélyt a feje fölött. Néha pedig a betyárok lopott holmiját, elrabolt és odahajtott jószágait is rejtegette, amiért a törvénnyel is meggyűlt volna a baja, ha a zsandárok az ő birodalmába ugyan bemerészkedtek volna. A szegedi pákász fajtáját a folyószabályozás mellett Ráday Gedeon irtotta ki, hiszen a betyároknak segítő társaik voltak, amikor a zsandárok elől a nádasokban vonták meg magukat. Ha ezek bemerészkedtek a lápok világába, rengetegébe, élve alig kerültek vissza. A pákász a puskát nagyon szerette. Legnagyobb boldogsága volt, ha fegyverhez juthatott, mert ez megkönnyítette a madarak zsákmányul ejtését. Örült, ha szolgálataiért az úri vadászok puskaporral ajándékozták meg. Ő ismerte ugyanis egyedül a láprengeteget. Ismerte a vadak járását, pihenőhelyeit. Ő kalauzolta — sokszor csónakon — az úri vadászokat. Családi hagyományokból azt is tudjuk, hogy a múlt század derekán egyes rókusi vágók, azaz hentesek és cincárok, vagyis juhvágók, akik a vendégfogadók, továbbá a lakosság és katonaság számára napról-napra friss húsról gondoskodtak, a szegény puskás embörök, pákászok számára puskaport is tartottak. Ezek azután nyúlra, fácánra, vízimadarakra vadásztak. A zsákmányból elsősorban a szegedi szükségleteket elégítették ki, de jutott belőle a fővárosba, sőt Bécsbe is. A pákász hajléka sárkunyhó volt. A kéménye hiányzott, nehogy a füstje nyomán a zsandár ráakadjon. Egyik sarkában sásból, szénából, jószagú füvekből vetett nyoszolya és rögtönzött pad. A falon kifeszített madárszárnyak, orrok, fejek, lábak, pelikánfej, rókafarok, botra húzott kígyóbőr. A polcon só, paprika, citera, furulya, továbbá evőeszközök, így nádvilla, továbbá kanalasgém orrából gyereknek való kanál. Tömörkény többször említi,

11 hogy a régi rétségeken sokszor láttak kazlakat, amelyek voltaképpen álcázásra szolgáltak. „Úgy volt megépítve ez a szénavár a vizes réten, hogy messziről boglyának látszott, amit gazdája száraz időben gyűjtött, de ott felejtett, s most a víz miatt nem bírja behordani. Pedig csak szénafalak álltak ott voltaképpen, amik mögött nyolc-tíz lovas ember is elfért. Az idegenből ideszakadt né10 Tömörkény I., A kraszniki csata. 486. 11 Tömörkény L, Új bor idején. 233, 492. 363