Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

nek, amikor a vizecske elvitte a szegedi várost." Máshol:,, a vizecske! Mennyi bajt, romlást, pusztulást és halálveszedelmet hozott már ez a víz, mégis szeretik. A neve mégis becéző, kedves és simogató. Mint mikor egy nemzet imádata vesz körül valamely zsarnokot."

13 Ez az ösztönös érzés vezérli Szeged egyszerű népét is ki a Tisza partjára. A Városba jövő tanyaiak dolguk végeztével manapság is meg szokták a Tiszát nézni. „Mennek a Tiszapart felé — írja

14 Tömörkény a század elején — megnézni a vizet. Ez szokás: néha a vizet megnézni. Itt folyik ezer esztendők óta, ezen a helyen, aki tehát már régen nem látta, tekintse föl... Egy sóhajtás az alsóvárosi templom homályos hűvösségében az egyedül hatalmashoz: akként keresi föl itt a Tiszát a vízparton ritkán járt külső belső ember. Külső : mert kivül lakik, belső : mert kívül meg a belső pusztákban van az élhetése." Ezt a látogatást vasárnap délelőttönként a bérház előtti nagy társadalmi találkozóra iparkodó alsóvárosi emberek is régebben el szokták végezni, miközben a parti bormérésekben egy ital bort is megittak. Hallgassuk meg

15 újra Tömörkény Istvánt: „Gyerünk no — mondják ünnepnapokon a külvárosok és a városszélek kis házaiban — gyerünk befelé, arra be. Régebben csak az ünnepek délutánján jártak befelé. Régente a Város hosszan terjedt a Tisza partján, szinte oda volt nőve a vízhez. De azután terjedni kezdett befelé, új városrészek keletkeztek: ezeknek a lakói már csak ritkán látják a Tiszát. Már pedig abba bele van szerelmesedve. A vizecskébe. Azt meg kell látogatni, meg kell nézni, hogy mint van a vizecske? Apadt-e, árad-e? Milyen hajók járnak most rajta? Seprőt, almát, tüzelőfát, mennyit hoztak a tutajosok? Ezt mind megtudni, polgári kötelesség. Valóban, a vizecske időszakonként meglátogatandó. Ez egészen úgy van, mint ahogy az unoka tartozik olykor nagyapóéknál tiszteletet tenni, mert egy ember, aki hónapszámra nem látta a Tiszát: miféle ember lehetne az." Nem is tudjuk, hányszor árasztotta el a Tisza a Várost, mégis mindig ugyanazon a helyen született újjá: szebbé, virágzóbbá. Szeged népének nagy emberi harmóniájához, egyensúlyához, szinte derűjéhez a Tiszától való szorongás éppen úgy hozzátartozik, mint Nápolyhoz a Vezúv : egyiküknek sem jut eszébe, hogy azért hagyja el a szülővárosát, mert a pusztulás bármelyik pillanatban rátörhet. A Tisza nagy, évszázados ajándékai megérik a kockázatot is. Ez a gazdag érzés sarjasztotta ki és ihlette a szegedi népdalnak azt a hangját is, amely annyiszor fordul kép, hasonlat, szemléltetés, érzelmi telítés kedvéért a Tiszához, amelyet Mikszáth Kálmán „szent" jellege miatt magyar Nilus néven emleget.

16 E szemléleti alapon egyébként megilletheti a magyar Rajna, Volga, vagy akár Gangesz elnevezés is. A szegedi Tisza dicsőségét zsoltározza Juhász Gyula, akinek verseiben nemcsak népdalköltészetünk Tisza-élménye, hanem a szegedi nép rajongása is summázódik és válik múlhatatlan kifejezéssé: Megállok felhős tavaszég alatt S míg megy a víz és az idő szalad, Érzem, hogy az öreg Tisza felett Az örök élet csillaga remeg. 13 Tömörkény I., Új bor idején 61, 311. 14 Tömörkény I., A kraszniki csata. 253. 15 Tömörkény I., Hajnali sötétben 442. 16 Mikszáth K., Szent Péter esernyője. Budapest 1910, 62. 342