Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

gazda is, aki a síkárszedés után ëcsapta a földet, azaz nem vetett bele semmit. Eleinte gaz nőtt benne, de mielőbb befonta a tarack és újra semlyék lett belőle. A derék síkárszedők olykor bizony félrevezették a gazdát, mert ahol ligetössen, azâz ritkásan volt a sikár, ott — bár ki volt kötve a fordítás — nem tartották érdemesnek a fordítást, hanem egyszerűen lehányták földdel. Csak a következő esztendőben került ki a turpisság, mert ezeken a helyeken az ásónyom vastagságú földet hamar átverte a tarack. Más megállapodás az volt, hogy azonnal fizetni kellett, mert a gazdáknak rossz tapasztalataik voltak. Ha bármilyen oknál fogva nem tudtak volna helytállani, akkor szerszámaik kerültek zálogba. A síkárszedők egyébként a maguk kenyerén voltak, rendszerint bográcsban főztek. Éjszakára a takarmányosban, kötröcben, szalmakazal tövében húzták meg magukat. A munkát azzal kezdték, hogy fölnyesték a felső réteget, majd féllábszárig érő árkot ástak, és csákánnyal meglazítva, félmarkonként rázták ki a sikárgyökeret. Ezt 40—50 kg nagyságú bálákba kötötték, és dróttal is több helyen átfogták. Azután a semlyék közelében levő vízbe, vályogosgödörbe, halasgödörbe dobták. Itt jól kimosták. így tiszta lett. Egyébként a súlya nem csökkent, hanem inkább gyarapodott. Elszállították és a legközelebbi vasútállomáson feladták a gyár címére. Sohasem vallották be, hogy mennyit kapnak érte. A gyárban az anyagból sikálókefe készült. A szegedi homokvilágnak az uralkodó szél irányában felpúposodó homokhátjait olykor kmnyi távolságban is teknyők követik. Ezekből a szél fújta ki a homokot, hogy azután a háton felhalmozza. Ezekben a teknőkben ősszel és tavasszal összegyűlik a víz. Mélyebb vizekben a nád, sekélyebb helyen pedig a káka terem meg. Népünk számára a természet gondoskodott a szőlőkötöző kákáról. Egyik különleges fajtája a puha, kötözésre nagyon alkalmas vajkáka, amelyért messzire is elmentek. Ez ugyanis nem minden esztendőben mutatkozik. A jó kákatermő helyeket számon szokták tartani, gazdájukkal jó barátságot kötnek. Egyszerre szereznek belőle két-három évre valót is. Zölden kaszálják. Kilesik, hogy a kellő 70—80 cm hosszúságot elérje, de azért a talpán ne öregedjék le. Szárazabb tavaszon nem kerül vízbe a levágott káka. Nedvesebb évszakokban azonban sokszor bokáig vízben gázolva kell levágni, és a rendeket kihordani a víz szélére, hogy megszáradjanak. Szikkadás után kévébe kötik és hazaviszik. A tanyaudvarban valamelyik melléképület padlásán, vagy a birkaszín rögtönzött mennyezetén szokták elhelyezni. A kákáért a gazdának nem jár fizetség. Tiszteletből azonban mégis adnak neki néhány liter bort vagy gyümölcsöt, szőlőt, különösen, ha ott nem termett. A semlyékaljakban, ahol a víz évről-évre, hónapokon keresztül állani szokott, kioldódnak a különféle talaj sók, és középen összekeverednek, összemosódnak, így keletkezik a székalj. A nagy mennyiségben összegyűlt oldott anyagok a víz távoztával leülepednek, megkövesednek. Gyakran lyukacsos szerkezetet mutatnak. Éppen ez teszi a keletkezett köveket kiváló építőanyaggá. Ennek a tudományosan réti mészkő néven, népünk ajkán darázskű, pecsmeg, cupák, mocsárkű, varangykű, terméskű alakváltozatokban emlegetett semlyékbeli képződménynek bányászata, cipónagyságban való kiemelése aratás, cséplés után, dologközi időszakban szokott történni. Ásóval, csákánnyal dolgoznak. Ha nem családbelinek van szüksége rá, akkor a semlyék gazdájától köb335