Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Az ágy alatt télen ott volt még a krumpli is, ha más alkalmas helye nem akadtOda került tavasz felé az ülőstyúk is, mert ennek is melegre volt szüksége. Szorosan hozzátartozott a régi berendezéshez a bőcső is, amely a kisgyermekek hosszú nemzedékét szolgálta ki, és régebben, amikor egy-egy családban 10—15 gyerek is született, állandó bútordarab volt. Kezdetben és szegényeknél nem volt olyan díszes formája, mint amilyennek ismerjük. Bizony sokszor csak egyszerű vájt teknő, amelyet — mint a bölcsőt — ringatni lehetett. Régebben az ilyen bölcsőteknő kötélre erősítve a gerendán függött, hogy a kicsihez a belopódzó állat hozzá ne férjen, másfelől pedig, hogy édesanyja éjszaka ringatni tudja anélkül, hogy föl kellene kelnie. Nem tudjuk már, hogy milyen volt a szalmabölcső, amelyet Dugonics András emleget. A bölcsőhöz fűződő szegedi hiedelemvilágról a születés hagyományainál emlékezünk meg. A szegedi táj parasztházának magja ez a szoba és konyha, amelynek eredetileg még ereszete, tornáca sincs. Számos ilyen múlt században épült házzal még manapság is találkozunk a külvárosokban, Tápén, tanyán, amely eredetileg életnek induló, szegénysorsú fiatal házasok, de főleg napszámból, alkalmi munkából, zsellérségből máról-holnapra élő, a Tömörkénytől és Móra Ferenctől annyi szeretettel ábrázolt célszörű szögény embörök hajléka volt. A szegedi kisember nem szeret lakos, azaz lakó lenni, bérelt lakásban élni. Mindent elkövet manapság is, hogy a magáéban lakhassék, akár a legkülső övezetben is. Hajlandó érte kényelmetlenséget is vállalni. Ez az egyébként tiszteletre méltó önállóság azonban már a XVIII. század végén, majd az árvíz után, de napjainkban is késleltető akadálya a nagyvonalú városrendezésnek. A lakóháznak harmadik, a tisztaszobával átellenben, szintén a pitarból nyíló és túlnyomóan csak a múlt század folyamán állandósuló helyisége a család lélekszámától, gazdasági körülményeitől, foglalkozásától függően, vagy a kisház, vagy pedig a kamra volt. Vizsgáljuk meg először az előbbit. A többféleképpen emlegetett kisház, hátulsóház, belsőház, kisszoba, hátulsószoba, Tápén lakóház, dógozóház (ahol a téli gyékényszövés folyik) szerkezete, berendezése lényegében egyezett a tisztaszobáéval.

85 Hiedelemvilága és szimbolikája is azonos volt vele. Bútorai azonban egyszerűbbek: házilag is készültek, vagy barkácsolók kezéből kerültek ki. Sokszor a tisztaszoba elavultnak érzett berendezési darabjai kerültek át ide. Az ágyakban csak a fekvéshez szükséges ágyneműt tartották. Télidőben itt élt a család. Itt fogadta a szomszédokat, továbbá a meghittebb, magafajta vendégeket. Itt volt a disznótor, kisebb házimulatság is. A kamra, öregek ajkán komra, Tápén még gabonás, sövényházi szép nevén életösház, eredetileg a pitarból, konyhából nyílt. Jobbmódúak azonban már a múlt század folyamán olyan házat is építettek városon, tanyán, hogy a háromsejtűvé vált lakóház belső végéhez szervesen, egyidejűleg, egy födél alatt odaépítették a kamrát is, amely azonban most már az ereszét alól nyílt. „A komra — jellemzi

86 találó rövidséggel Kovács János — a család szükségleti tárgyait és egyes gazdasági kisebb eszközeit rejti. Néha egy-egy szuszékot (szuszi) is találunk: borító földelén és oldallap85 Tápén, Tordán olykor fordítva: az utcai szoba a dolgozóház, a belső pedig a tisztaszoba. 86 Kovács 194. 294