Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

jain mélyített faragásokkal, melyek madarat vagy búzakalászt ábrázolnak. Olykor a díszítés egymásbafonódó mértani ábrázolat." A kamra csakugyan elsősorban a gabona, búza, liszt — régiesen ellet — őrzőhelye. Innen a szólás: ha töszünk a kamrába, vöszünk is belüle, vagyis kaparj kurta, neked is lesz. Itt áll a hombár: nagyméretű gabonatartó láda, amely fából van és már dísztelen. Közepén rendesen egy összetartó vasvessző is van. Teteje sokszor ajtószerűen felnyitható és kitámasztható. A hombárnak főleg tanyán, sok kényszerűségből, szegénységből adódó változata van. így a kamra egy része, szöglete méternyi magasban deszkával vagy vályogfallal ládaszerűen el van rekesztve, feneke pedig igen gondosan kitapasztva. Külön teteje nincs. Van olyan is, hogy pinceszerű, borospincéül is szolgáló vályogépület emeletét alkotja. Alapja itt is tapasztott föld. Az is előfordul, hogy egyszerűen csak a kamra egyik kitapasztott szögletébe öntik a gabonát. A kisebb hombárnak szuszi volt a szegedi neve. Egy régi árszabás (1803) életláda néven emlegeti, amelyért vékánként 1 forintot kért a mester. A szuszékokat már régen dísztelen ládák váltották föl. Itt a kamrában volt főleg már nyáridőben a mennyezetről lelógó rúdra akasztva a szalonna, füstöltkolbász, hús. Olykor azonban a kamra egyik sarkát léckerítéssel el is rekesztették, lakatra zárták az egerésző macska, gyerek, pákusztos családtag elől. Ezt a tápaiak szalonnás, sőt a hajdani kocsmák kármentőjének helyi neve után szalonnás keleráj néven is emlegetik. Azt a részt, ahol viszont a hombárok állanak, gabonás névvel illetik. Itt voltak a zsíros, lekváros, kölestartó cserépbödönök, a vesszőből font tojástartó povályos, póvályos, a bokrácslánc segítségével a mestergerendára akasztott bokrács, a tarhonyacsináló teknyő és székláb, a húsvágó töke, káposztáskád és mindazok a háztartási tárgyak, amelyekre ritkábban volt szükség (tepsi, sörpenyő, mozsár, vasaló, sóőrlő, káposztagyalu, üst, szita, szakajtó, vajköpülő). A falba vert szögeken bűrtarisznya, szőrtarisznya, amelyet a régi öregek szer das, szërëdas néven is emlegettek. A gyékényből vagy zsúpból font kasnak, amelyben száraz paszulyt, tojást és más effélét tartanak, kupujka a tápai neve. Régebben a kamrából nyílt a pallásluk is, amelyhez tarogját támasztottak, ha föl akartak menni. A kamrában ászkokra helyezve olykor boroshordókat is tartottak, ha a bornak a háznál még nem volt alkalmasabb helye, tehát ha még nem volt kőpince. Ilyenkor aztán főleg a tanyaiak a helyiséget kamrapince néven is szokták emlegetni. A század elejéről magunk emlékezünk olyan Víz után épült alsóvárosi házak kamrájára, amelynek belső fele körül-belül egy méterrel le volt mélyítve, a kamra alapjától számított 50 cm magasságban pedig vékony teteje volt. Erre aztán könnyebb holmikat is rá lehetett rakni. Oldalát vékony tapasztott sövényfal alkotta, amelynek ajtószerű nyílásán pár lépcsőfokon lehetett a „pincébe" lejutni. Itt krumplit, rónázott vagyis télire homokba rakott zöldséget és boroshordókat tartottak. A helyiségnek különleges nevét nem hallottuk. A kamrának a szokottnál magasabb kétágú ajtaja nyílik az udvarra. A nyári szellőzést biztosítja a félfák külső részére szerelt lécajtó, rostélyajtó. Ha csak az ember derekáig ér, akkor Tápén férostély, Ószentivánon kisrostély névvel is illetik. A görbölője (köznyelven: kakasa) jó magasan van, hogy a gyerek el ne érje. A nyitvatartott belső ajtó ellenére sem tehet így bent kárt az aprójószág, gyerek. A kamraablak szintén magasan, a szomszéd házra nyílik, vasrács is van rajta. A kamrafőd gondozott, olykor ezt is feldörgöli a gazdasszony. Újabban téglával is kikövezik. Szüleikkel együttélő fiatal házasok fekvőhelye régebben sokszor itt volt, a kamrában. 295