Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

lehessen tőle nyitni. Az utcára néző ablakok alatt húzódó, tehát a házvéghez támaszkodó ágának öreg tápaiak ajkán végpad, a másiknak pedig ódalpad a megkülönböztető neve. A kettő egymásba szögellésénél van a szentsarok. Ez a kenyérkosár hagyományos helye. Olykor úgyis, hogy a padok találkozó karjai megmaradván, ezekre került kiemelve a kenyérkosár. A kenyérhez a gazdán kívül más, főleg gyerek nem nyúlhatott. A szentsarokba, a kenyérkosár helyére senki sem ülhetett. Fölötte tápai szobában szentelt gyertya függött, a kosárban még a század elején is búzaszentelésről hozott zöld búza. A kenyérkosár mellett ült a gazda. Csak neki volt joga valamikor kenyeret szelni. A gazda mellett ült a legidősebb fiúgyermek, ha már legénnyé csöpörödött. A másik oldalon nagyapa, tisztes embörvendég, azaz a férfivendég. Tanyaiak emlékeznek olyan vályogból rakott, de a szobába épített padokra, amelyeket vagy derékszög alakban, vagy rézsuntok raktak, így alulról fölfelé fokozatosan szélesedett, és a rajta ülő ember lábának kényelmes helye volt. Betapasztották, be is meszelték. Zsákot, pokrócot, gyékényt borítottak rá. Aludtak is rajta. Ez volt a fődpad. Még századunk elején is hasonló padokat készítettek a tápaiak hajlékuk elé is, végig a házvég mentén. Szintén bemeszelték. Erre ültek ki nyári vasárnapokon, öregek hétköznap is. Ma már hírmondó sincs belőlük. Palotás Fausztin

69 meg is örökítette: „Leült az ivó ablaka előtt lévő kis földpadkára." Öregek ajkán élt a négylábú, támlátlan pad megnevezésére a lóca is. Tanyai udvarokon nyáridőben, jó hűvös helyen olykor kivágott, vízszintesen elhelyezett fadërék is szolgálhat pad gyanánt. Még a közelmúltban is alig volt Alsóvároson, Tápén, más környékbeli falukban olyan parasztház, amely előtt ne lett volna cölöpszerűen földbe vert négy lábon deszkapad, és erre nyáron estefelé az öregek, vasárnap pedig a házbeliek ki ne ültek volna a szomszédokkal beszélgetni, tereferélni, trektálni, détázni. Ez a padforma nyilván archaikus, és a szegedi táj házainak szobabelsőiben is előfordult, amint erre — tanyai hajlékokról szólván — Sebők Zsigmond is utal a múlt század nyolcvanas éveiben. A járókelők odaköszöntek nekik, esetleg megállottak. Illendőség szerint ezt kellett elöljáróban mondaniok: mögültek, mögültetök? Hasznos beszélgetést! Akik a kiszáradt árokpartra telepedtek, azokhoz tréfásan odaszólnak: kiültek a partifecskék! Ez a szokás érteti meg velünk a kisiratosi példabeszédet, amely szerint a barátkozó természetű ember kiül az árok partjára. Aki rátarti, zárkózott, arra meg ezt mondják: nem ül ki az árokpartjára.

70 A barokktól ihletett parasztszoba „nappali" berendezéséhez hozzátartozott természetesen már a szék is. Több is volt belőlük. Rendesen csak evésnél rakták az asztal két szabadon álló oldalához, különben az ágyak előtt állottak. A székeknek egy kivételével nem volt karjuk, csak támlájuk. Ez a karszék, támasztás szék, Tömörkény hallomása szerint gondolkodószék, a gazdáé volt. „A gondolkodószék — írja

71 — nem olyan mint a többi. Nemcsak háta van, hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagypedig szókopás révén karszék. A gondolkodószék 68 Cs. Sebestyén K., A magyar parasztház padja. NNy. 1937, 1. 69 Palotás F., A mi parasztjaink 61. 70 Kovács F. 217. 71 Tömörkény I... Népek az ország szolgálatában 15. .288