Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A kisiratosiak szerint rossz tükör a hízelgés?

9 Aki a tükör előtt illegeti magát: tűkörösködik. A hiú, hivalkodó, külső megjelenésre sokat adó ember a tápaiak szerint tűkörös fajta, tűkörös nemzetség. A tisztaszobába került még a régimódi, barokkos számlapú sétállós óra is. Részei: a nagycágér, kiscágér (=mutató), sétálló (=inga), köríve (=az inga súlyzói). „Ezeket a sétálós régi órákat — írja 60

tréfálkozva Tömörkény István —• ólomsúlyok serkentik a járásra, amik láncokon függnek, s a lassújárású óra serkentésére a láncra lakatjavesztett kulcsot, vagy kulcsaveszett lakatot szokás alkalmazni. Ha pedig sietni találna, leveszik róla lakatot. Akkor a sétáló lassabban lépked, mert nem tette rá a fölsőbb hatalom a terhet." Az óraimádság öregek kedvelt ájtatossága volt. Más vonatkozásban szólunk róla. Hajdani népünk inkább szobadísznek, jómód jelének tartotta az órát, hiszen a harangszó, továbbá a napjárás a nap fő szakaszairól úgyis tájékoztatta. Öregeknél ma sincs másként. „A tanyaiak — írja Tömörkény ugyanott, az első világháború idején, amikor nyáron az órát 60 perccel előre kellett hajtani — nem sokra veszik, mert nekik úgyis mindegy. Az életük járását a nap járása igazgatja. Különösen, ha olyan helyen laknak, amerre nincsen vasút, s járás-kelésüket nem kell a vasúti időhöz igazgatni, éppen semmit sem törődnek vele... A puszta nem tud alkalmazkodni az új rendhez. Ott ugyan nem igazították előre egyetlen csősznek vagy öregbéresnek a zsebében az órát. Nap van-e, eső van-e, borulat van-e, nagy szél van-e: ezeken fordul meg úgyis a dolog, és nem az óramutatón. Az iga nem tér be a földről hamarább mint máskor, s hajnalban az ökörnek sem lehet mondani, hogy siessünk az etetéssel meg az itatással egy kisded órahosszat, mert ugrott a mutató." A Városban valamikor bizonyára több napóra is volt. Jankó János hagyatéki leltárában olvassuk: 1774. Egy márvány kis Nap óra. Hírmondójuk az alsóvárosi kolostor kerti falán maradt meg. * Nem kell itt bizonyítgatnunk, hogy a ház bútorzata, az otthon berendezése a legszorosabban összefügg egyrészt a gazdasági körülményekkel és a belőlük fakadó műveltségi állapotokkal, másfelől pedig a földrajzi környezettel. így van ez a szegedi tájon is. Kezdetleges művelődési fokon, ideiglenes körülmények között (a tanyai gazdálkodás elején, kubikmunkán), átmeneti helyzetben (aratás) az alvás és étkezés földön vagy földre vetett pokrócon, gyékényen, szalmán történik. Erről még többször és több vonatkozásban szó esik. Viski Károly is rámutat, hogy a bútor szó lényegében azonos a bugyor szóval, ami a legszükségesebb ruhaneműt, takarót jelenti. Ismeretes kifejezés : hátán háza, kebelén kenyere. Világosan erre utal a szegedi szólássá kerekedett mondás: szödöm a betyárbútort, vagis összeszedem a cókmókomat, legszükségesebb holmimat és odébb állok. Tudvalevő, hogy a betyár szó eredetileg ágról-szakadt, máról-holnapra élő, alkalmi munkát kereső és vállaló legényt jelentett. Egyébként is a pásztoroknak, halászoknak csak terhet, akadályt jelentett volna a sok holmi. Raktárnak, kamrának is elég volt szűrujj, tarisznya, zsák. A gúnya sokszor belefér egy pokrócba. A népi bútorkultúra természetesen egészen a legújabb időkig számos archaikus, házilag fabrikált, illetőleg, faragó, molnár, barkácsoló kezéből kikerült darabot őriz, főleg a tanyán, ott is leginkább a férfiak világában (istálló, csőszkunyhó). 59 Kovács F., Iratosi kertek alatt 219. 60 Tömörkény I., A kraszniki csata 163, 164. "283