Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
sajtot, csömpölyegtúrót szoktak volt füstölni, esetleg gyümölcsöt aszalni. A túró olykor kendőbe kötve került a kéménybe. Fejlettebb foka volt már a főzésnek, amikor asztalmagasságban megjelent a sárból tapasztott, állandóbb jellegű tűzhely. Ez már a konyha egyik oldalán emelkedett, és főzőtűzhely, szabadtűzhely, olykor kistűzhely néven emlegették. Rajta a vaskutya, vasláb, háromláb, vasháromláb neveken emlegetett háromlábú vasállvány, amelyre a lábas került. Innen nyílt különben a kemence szája is. A konyha másik oldalán volt a beépített, sárból tapasztott katlan, másképpen mosótűzhely, bogrács, üst számára. Itt állott a másik szoba kemencéjének szája is, ha ilyen volt benne. A konyha belső oldalán rendesen párkány futott végig, amely középen oltárszerűen ki is öblösödött. Ennek nagytűzhely volt a neve. Nyilván következik, hogy valamikor főztek is rajta, sőt kultikus szerepe is volt: a tápaiak a halotti torban az égő gyertyát nem az asztalra, hanem ide állították. Tápén manapság különben tűzhelypadka néven emlegetik, ami világosan utal újabb szerepére: konyhaasztalként használatos. Egyébként a párkánynak is az a hivatása, hogy konyhaeszközöket állítsanak, rakjanak. A nagytűzhely mögötti boltíves vakablak tápai neve bóthajtás. Tágasság miatt volt rá szükség. Meg kell röviden említenünk, hiszen máshol még szóbakerül, hogy a századforduló tájáig a kemencében is főztek. A régi öregek nem nézték jószemmel, ha idegen, vagyis nem házbeli a tűzhely, kemence, katlan körül sokat sürgölődött, a fazekakba lesett. Attól tartottak, hogy rontó szándékkal teszi. Döntő változást idézett elő a konyha formai fejlődésében és a fűtés technikájában* a főzés módjában és az ételkultúra gazdagodásában a takaréktűzhely (sparherd) megjelenése, amely a szegedi parasztságnál a múlt század utolsó évtizedeire tehető, de csak századunk első negyedében válik általánossá. Mint tudjuk, ennek füstjét napjainkban már cső vezeti a sípkémény néven emlegetett keskeny kéménybe, amely négyszögletes, aljától tetejéig egyforma kerületű kéményfajta. A szabadkémény egyideig még tartja magát, azonban az ellenzőfal magasságában vékony mennyezettel, pallaital zárják el a konyhától. Kis négyszögletes, ajtószerű nyílást vágnak rajta, amelynek kürtőluk a neve. Ezen átbújva a húsfüstölést egyideig még a hagyományos módon folytatják. Az újabb évtizedekben azonban a boglyakemencéket rendre kivetik a szobákból, hasonlóképpen a konyha szemöldökét is, ami a régi tüzelő és füstelvezető szerkezetet elavulttá, fölöslegessé teszi. Most már a család téli tartózkodási helye a térfogatában megnövekedett helyiség, ahova a rakott-, újabban asztalparhet kerül. Népünk a takaréktűzhelyet a szinte családonként váltakozó sparhét, parhet, parhét, sparhejt, sparhéjt, parhejt, parhéjt, porhejt, sparhelt, porhét, porhéjt neveken emlegeti, ami világosan elárulja német, polgári eredetét. Téglából rakott, nem mozdítható, régebbi fajtájának rakottparhejt a neve. így különböztetik meg a lakatostól készített asztalparjhet, lábasparhejt néven emlegetett hordozható modernebb változatától. Részeinek szókincse is német eredetű. A vasból való főzőlapnak, vaslemeznek platni, sütőjének lerni a neve. A takaréktűzhelynek kezdeti korszakában számos ötletes, paraszti szerkezetével találkozunk. A környékbeli falukban, tanyán máig sokszor látható a kemencével való összeépítése. „A szabadtűzhelyes parasztkonyha — írja századunk legelején Tömörkény 38 — télen nagyon hideg. Ott a főzőasszonynak, bár a tűz mellett van, csaknem elfagy keze-lába, mert nyitva kell tartani a pitvarajtót, különben a füst eszi 38 Tömörkény L, Gerendás szobákból 18. 270
