Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A söprögetéssel mindig a helyiség közepe felé kell haladni. Lakodalmas, halottas háznál, két karácsony között a szemetet az asztal alá kell söpreni, de nem szabad kiönteni. Most nézzünk szét a régi konyhai tüzelés, benne a szabadtűzhely és szabadkémény körül. Alsóvárosi hírmondói a század elejét, tanyai, tápai emlékei pedig szinte napjainkat is megérték. Elöl volt tehát a már említett pitar, hátul pedig a szabadkémény alatt a kéményalja, a voltaképpeni konyha. Ezeket a mestergerendához kapcsolódó ellenzőfal, röviden ellenző, másképpen tányértartófal, ismét másként szömöldök választotta el egymástól. Fehér fölületére zsinegnél fogva szögre akasztott díszes, virágos cseréptányérok, tápaiasan akasztóstányérok kerültek szép sorjában. Régebben a fal homlokzatán volt a tálas, tányéros néven emlegetett polc is, amelyről már szó esett. A konyha fölé borult a mennyezetszerűen nyíló négyszögletes, fölfelé keskenyedő, üres csonkagúlára emlékeztető szabadkémény, másként kancakémény, elavult tápai nevén pöndölöskémény, pöndölkémény, régebbi technikája szerint nádkémény, mert falazatát tapasztott nád alkotta. Ismeretes volt valamikor a múlt században a tutajkémény is, amely úgy készült, hogy a mennyezetbe négy rudat erősítettek egymástól olyan távolságban, amekkorára a kéményt akarták hagyni. A rudakat a tutaj, vagyis sövényfal kötötte össze. Ezután a tutajra először belül, majd kívül rátapasztottak, és ezt mindaddig ismételték, amíg el nem érték a kémény falának szükséges vastagságát. Ha a ház csak szobából, konyhából állott, tehát csak egy kemence volt benne, akkor elég volt a félkémény is. Ebben az esetben a szabadkéménynek alakja, illetőleg keresztmetszete nem fordított tölcsér volt, hanem csak a kemence felé öbölsödött, az átellenes oldalon pedig a kéményfal merőleges volt. Nagyidejű tápaiak, tanyaiak emlékeznek arra, hogy a tűz még akárhányszor lent égett a konyha földjén, a szabadkémény alatt. A szűkszájú, feneke felé szélesedő rézbogrács a kéménybe erősített vízszintes vasrúdról láncon lógott alá. Főztek azonban úgy is, hogy a konyha földjére, a szabadkémény alá tüzet gyújtottak, amelyet a gyufa elterjedése előtt természetesen csiholtak. A gyufa egyébként már emberemlékezet óta ismeretes. Öregek ajkán masina neve is hallható. Előbb szép karikában odakészítették a főzéshez szükséges cserépedényeket. Volt levesösfazék, kásásfazék, szármásfazék, lakodalomra, disznótorra pedig nagyméretű lakodalmasfazék is. A széles aljú, fölfelé keskenyedő fazéknak paraszti neve seggösfazék, fenekesfazék. A nagyobb edényeket, fazekakat sokszor már újonta megdrótoztatták, hogy annál tartósabbak legyenek. Öntöttvasból volt a sörpenyő, másként sörpeny, továbbá néhány lábas. A tüzelés egyenletesen fokozva történt. Természetesen nemcsak középen égett a tűz, hanem a fazekakat is körülrakták fával, rőzsével, hogy a láng mindenfelől járja őket. Olykor, különösen lakodalomban sor került a nagyobb fazekak körültapasztására is, hogy az étel lassabban, egyenletesebben főjjön, ne kozmásodjék le. Néha a mindennapi főzésnél is sárral borították be a fazekak felső részét, egészen a főzésre szánt étel levének szintjéig. Különben a fazék könnyen elcsattanhatott volna. Afészök forró pörnyéjében, hamujában megsült a krumpli, tök, tojás is. A hamubasült pogácsa emlékezetét már csak a mesék tartották fönn. A szabadkémény beépített vasrúdjaira a maga idejében a füstölni való húst, szalonnát szokták felakasztani. Tápén olykor rákerült a nádlésza, nádrács, Tömörkény István szerint sajtfüstölő néven is emlegetett abroszforma nádfonadék, amelyen 269