Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

szegedi nagytáj virágjával együtt a Nagyszebenben állomásozó császári és királyi 4. huszárezredben. Tamásfalváról való ismereteinket a két világháború között Szoregre átköltözött Kanalas Györgytől szereztük. Tőle tudjuk, hogy a falu máig ö-zó' tájszólást beszél, hagyományvilága a szegedi táj archaikusabb rétegeit tükrözi. Ismerték a Molnár Anna változatát, de sajnos, csak ennyire emlékeztek belőle : Van énneköm hat kűváram, Hetediket most csinálom. A dűlőnevek közül a következőkre emlékeztek: Kűhatár, Százlánc (a „Csillag" báró adta el nekik örökföldnek), Hercegfőggye, Dojna, Kucsovics (személynévi eredetűek). Tamásfalván a nomëra 12 hold föld volt egy tagban. A kertészkedő embernek bosztányos a neve. A dohány mellett jelentős a dinnyetermesztés is. TÁPÉ a Város tőszomszédságában, a Marosnak a Tiszába folyásától kissé északnyugatra fekszik. A legrégibb magyar faluk egyike, a szegedi tájnak Alsóvárossal egyetemben a legarchaikusabb emberi közössége. A nóta szerint Szeged is csak azért híres város, mert Tápéval határos. Kiterjedése 1960-ban 8012 hold, lélekszáma 4703,

236 Tápé területe már a legrégibb időktől fogva lakott hely. A határban levő Lebő kőkorszakbeli leleteitől a Kápisztás dülo bronzkorán át egészen az avarkorig szinte minden régészeti kultúra előkerült a földjéből. Tömörkény és Móra Ferenc ama gyanítását azonban, hogy a mai tápaiak Ősei avarok lettek volna, tudományosan igazolni egyelőre nem lehet. A táj az Árpád-kor legelején királyi birtok volt, de az értékes halászó helyek hamarosan földesúri kézre jutnak. így Tápét és Algyot a dömösi prépostságnak ajándékozza Álmos herceg, Kálmán király öccse. Az ajándékozás jelentőségét a szegedi halászat történeténél méltatjuk bővebben. A régészeti leletekből kitűnik, hogy a gyékényszövés is már a történelem előtti időkben virágzott a Tisza és Maros szögében. Biztos, hogy a tápaiak már a középkorban mesterei voltak a gyékénymunkának. Gyékénybe burkolták itt a szegedi tájon nemcsak a halat, hanem a tömény néven emlegetett sóbálványokat is. Ismeretes a dömösi prépostság faluinak 1138-ból származó összeírása. Tápén húsz szolgát sorolnak föl az akkori írásmód szerint: Bogin, Egrig, Apa, Sotu, Morau, Hiskedi, Legudi, Basa, Egebendi, Idegdi, Iakau, Iapuh, Cracin, Tumas, Gube, Hoduca, Vetus, Mortin, Cosu, Fotiodi. Olvasásuk bizonytalan, de a következőké kétségtelennek látszik : Apa, Móró, (Móricból) Idegdi, Jakó (Jakabból), Karácsony y Tumás (Tamásból), Gäbe, Vetos, Mortin (Mártonból), Kószó. Valamennyi szolga, illetőleg házanépe a tized mellett tartozott évente 2 juhot, 2 köböl búzalisztet, 2 köböl jó sört (nyilvánvalóan mézből), 1 bálvány sót dömösi földesurának szolgáltatni, továbbá együttesen 14 tehenet, 24 disznót és még a falu melletti Citei néven megörökített halastó (vivarium) megfelelő részét. A fogott halból juttatni kellett még a csongrádi várispánnak is.

237 A falu később a tatárjárás idején kipusztult Csupor-nemzetség birtokába jutott. 236 A falu klasszikus, szakirodalmunkban egyedülálló néprajzi monográfiája: Tápé története és néprajza. Szerk.: Juhász Antal. Tápé 1971. Vö. még Bálint S., Tápé. Falutörténet és népélet. Szeged 1965. 237 Szabó D., A dömösi adománylevél hely- és vízrajza. Budapest. 1954. 229*