Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

geti benne, hogy „a nyelv olyan kincs, melyben minden magát becsülni tudó nemzet büszkélkedik, mely által hírét-nevét, érdemét fenntartja és magát más nemzetektől megkülönbözteti. A nyelv azon talpkő, melyen a nemzetnek épsége, virágzása és dicsősége nyugszik s a polgári alkotmánynak tartóssága áll. Aki tehát hazájához hív, nemzete hírének, épségének, polgári egybeszerkesztésének fennmaradását, virágzását szívén hordozza : az nyelvét is, melyen mindezek épülnek, tulajdon eredeti valóságában megtartani törekszik." Máshol meg azt mondja, hogy „hatalmat vett azon had, melly nyelvünket grammatikátlannak, aesthetikátlannak és szűknek tartja, már majd tsaknem a legbelső faláig jutottak nyelvünk szűz várának. Az oltalmazó vitézek félkétségbe estek ellenségeik vissza verése felől. Itt világosodik ki : nints veszedelmesebb ellenség annál, mellyet keblünkben táplálunk. Mire jutottál szegény Nyelvünk, te mindenünk veszte után egyetlenegy reánk maradott drága kintsünk! Kihoztak Ázsiából üstökös apáink, ki tudtak menteni minden viszontagságok és végveszedelmek örvényéből, vallyon mit vétettél, hogy annyira pogonyítanak, tsúfítanak, s eredetiségedből kiforgatnak! Tsudálni lehet valóban ezen kikelést." Lelkesen fejtegeti, hogy ne menjünk idegenbe, hiszen „élnek a mi magyarjaink is műszerekkel, élnek hajókkal és több ágaival a nemzeti szorgalmatosságnak. Magyarok is esmérik a fákat, füveket, országunkban előforduló növényeket, esmérik a mai gazdaságot, Tudniok kell tehát ezen dolgok körül levő és előforduló eszközökről magyarul beszélleni. Érzékeny a magyar : néha víg, néha szomorú, többnyire melankolikus. Ki tudja ő mindezen nemeit az indulatoknak magyarázni. Ezeknek leírásában nem sokat enged más nemzeteknek. Az ember ha jól figyelmez egy törzsökös magyar beszédjére, álmélkodni kell gyönyörű és minden erőlködés nélkül való kifejezésein. Sok olyan szavakat lehet tőle hallani, melyek mindeddig egy lexikonban sem jegyeztetnek föl. Olyan szavaknak magyarságát is lehet tapasztalni, melyeket az írók francia vagy más nyelvbéli hangon ejtenek ki. Igen jó volna országunknak mind a négy mellékein lakó magyaroknak ritkább szavaikra és szebb kifejezéseikre, melyeket csak történetből lehet hallani, szorgalmasan vigyázni és azonnal följegyezni". A gyűjtésre mindjárt Ő maga is példát ad, amikor könyvének végére „Ragaszték" címen szegedi szójegyzéket csatol, főleg a szegedi víziélet (madárvilág, halászat, hajózás) köréből. Nem volt о a nyelvújításnak könyörtelen ellensége. Egész könyvével hitet tesz azonban amellett, hogy nyelvi újjászületésünknek elsősorban a hagyományőrző népnyelvől kell kiindulnia. Nátly a szegedi népnyelvnek, tájszólásnak első modern értelemben vett megfigyelője, gyűjtője tehetségével, tudásával, kivételes érzékével nagy feladatokra lett volna hivatott. Nem tudjuk, hogy tudományos érdeklődése miért szakadt meg, azonban még így is a szegedi népnyelv tudatos, tudományos igényű kutatásának úttörő mestereként tartjuk számon. Vedres István nyelvészeti munkásságáról később, életének, műveinek méltatásánál szólunk. Nátly szegedi baráti környezetéhez többen tartoztak, akik a kegyes oskola helyi hagyományaiból és Dugonics András személyes ösztönzéséből, példájából merítettek. Feltűnő, hogy ők már nem papi emberek, hanem a bontakozó művelt világi réteghez tartoznak. Általában már valamennyien elszakadnak az előző századok vallásos világképétől és a polgári nacionalizmust, a laicizált tudományosságot, a nemzeti öneszmélet ügyét szolgálják. Eszményképük a tradíció és korszerű műveltség egyeztetése, amelynek forrását részben a nemzeti múltban, részben az élő helyi néphagyományban vélik feltalálni. Említettük már az alsóvárosi Maróthy Mátyás (1791—1850) nevét és harcos állásfoglalását a nyelvújítás szertelenségeivel szemben. Mérnök volt, de szívesen foglalkozott török nyelvi tanulmányokkal. Török-német szótára és török nyelvtana kézi14