Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Algyő egészen 1945-ig az uradalomtól, illetőleg bérlők kegyeitől függő szegényparaszt falu. Jelentős volt a kubikos és napszámos rétege. Az ősi foglalkozási hagyományokat máig őrzik a halászok és kosárkötok. A ma élő legjellegzetesebb gyevi családnevek : Ambrus, Annus, Bába, Bakos, Balázs, Bali, Bálint, Bánfi, Barát, Bartók, Bárdos, Bárkányi, Belovai, Biczók, Bitó, Bodó, Bordás, Boros, Bozóki, Börcsök, Böröcz, Búza, Czirok, Csák, Csányi, Csordás, Csukonyi, Dohár, Domonkos, Epörjesi, Faragó, Fazekas, Gërcsô, Goda, Gyömbér, Győrfi, Hódi, Kabók, Kószó, Kun-Szabó, Laczi, Lantos, Lele, Makra, Molnár, Muladi, Nyári, Papdi, Pataki, Pósa, Rovó, Salamon, Siha, Süli, Szanka, Szél, Szénási, Táborosi, Török, Úrban, Vas, Vidács, Zakar, Zombori. Dűlőnevei főleg Belovai Sándor és Inczefi Géza összeállítása nyomán : Úsztató, Darabrét, Torzsahat, Kosdisarok, Sulymoslapos, Nagysulymos, Dögalj, Nagyszúnyogos, Nagybaktó, Nagyalé, Újerdőalja, Szárazhát, Szénáság, Kendörös, Kisfenék, Nácsér, Pepenyér, Kisitató, Szomolyahát, Nagyvártó, Fark, Epörjes. Algyő életében forradalmi változással jár az olajmezők feltárása,

8 majd a falunak Szeged városával való egyesítése (1973). Ez a népesség páratlan növekedésével, cseréjével és egészen új életforma vállalásával jár együtt. Ennek jellemzésére természetesen nem válalkozhatunk, a szociológia illetékes rá. Algyo fia Süli András (1896—1969), a legnagyobb magyar naiv festők egyike.

9 Apja Sándor, édesanyja Csizmadia Rozália. Volt két lánytestvére is. Szülőfalujában járt iskolába. Fehér Ignác volt a tanítója, aki fölfigyelt ugyan kiváló rajzbeli ügyességére, de mégsem törődött vele. Kitűnően végezte a hat elemi osztályt, majd hároméves vasárnapi iskolát, utána pedig szegényparaszt szüleivel dolgozott együtt. Ezredkürtösként vett részt az első világháborúban. Orosz fogságba esett, de onnan ötödmagával egy zsidó parasztgazda segítségével hazaszökött. Majd Algyőn kis földjükből élt, napszámba is eljárt. Otthonülo ember volt, különösen meséskönyveket szeretett olvasni, amikor ideje volt rá. Édesapja is mesélt neki gyermekkorában, hogy miről, arra már nem emlékezett. A húszas években magától kezdett festeni. Senki nem tanította. A falubeli értelmiség biztatta ugyan, de meg is mosolyogta. Komolyan senki se támogatta. Leginkább este és télidőben festett, vasárnap azonban sohasem dolgozott. Eljárt a templomba, majd csöndben ünnepelt. A keretre húzott vásznat vízszintesen az asztalra borította, ceruzával leheletszerű vázlatot készített, utána pedig mindig olajfestéket vett elő. Nem emlékezett már pontosan, ki volt az, aki fölfigyelt rá. Bizonyos annyi, hogy B. J. budapesti hírlapíró, aki a magyar naiv művészekkel először kezdett nem föltétlenül eszményi megfontolásokból foglalkozni, őt is fölkereste. Benedek Péterrel és másokkal egyetemben Süli képeiből is kiállítást rendezett. Utána szigorúan megparancsolta a világi dolgokban teljesen tájékozatlan festőnek, hogy csak neki dolgozzék, így szinte minden képe hozzá került, ő eladogatta őket, de Süli sohasem kapott tőle egy garast sem. A hitegetésekre 1940 táján jött rá, ettől kezdve többé nem fogott ecsetet a kezébe. Hallgatásához magánéletének nagy megpróbáltatásai is hozzájárultak. Élete utolsó éveiben gyermetegül megőrzött hitében talált némi megnyugvást. A nagyon megkésett elismerést szinte gyanakvással fogadta. 8 Mocsár G., Égő arany. Bp. 1970. 9 Süli Andrást 1937-ben ismertük meg. Rövid jellemzésünk az ő személyes előadásán épült föl. — Már azt hittük, hogy nem is él, amikor Moldován Domonkos 1965-ben olyan tragikus körülmények között bukkant rá, amelyek szinte elképzelhetetlenek. Vö. még Kulka E„ Siker Európában — alkalmi munkák Szegeden. Délm. 1967, 270. sz; Kóródi J., Egy parasztfestő sorsa. Képes Újság 1970, 27. sz. 144